Limpár Ildikó
Vigyázat, csalok!
Mit várhat az ember egy olyan regénytől, amely A tökéletes trükk címet viseli? Mi lesz ez? Krimi? Egy bűvész karriertörténete? Vagy inkább valami posztmodern játék a szöveggel, ahol a tét az olvasó elkápráztatása? Esetleg mindhárom egyben? Ezt nevezném én tökéletes mutatványnak!
Christopher Priest regényében nem fog csalódni sem az, aki már ismeri a könyv filmes adaptációját, sem az, aki még soha nem hallott a szerzőről és erről a művéről. Egyrészt a mozifilm forgatókönyve jelentősen eltér a regény cselekményétől, különösen a kerettörténetet és a végkifejletet illetően – bár a szóban forgó „trükk” mindkét médiumban megegyezik, és ezért a filmrendező Christopher Nolan mindent elkövetett azért, hogy a film és a regény marketingje ne épüljön egymásra, vagyis a regény „ne lője le a poént” a mozinézők előtt. Ugyanakkor a regényt olvasva nagyon hamar kiderül: a szöveg egy játékra invitál minket: mutat, hogy félrevezessen és elkápráztathasson – de csak miután a szerző és az olvasó megkötötte „a varázslat hallgatólagos egyezményét”. Tudjuk, hogy amit kapunk: csalás és ámítás; de hát ezért vettünk jegyet az előadásra, nem igaz? Mert a közönség – legyen az olvasó vagy színházlátogató – azért jön, hogy részese lehessen egy illúziónak.
A regény cselekménye két bűvész, Alfred Borden és Rupert Angier rivalizálását és annak következményeit meséli el. Kreativitás és a kreativitást helyettesítő vagy kipótló technika csap össze éjről éjre az előadótermek hol népes, hol szerényebb közönsége előtt, miközben a két egyre híresebb bűvész igyekszik megnyerni a nézőket, és egyben a legjobb illuzionistának járó presztízsre szert tenni. Ez a téma önmagában is tanulságos és regényt kíván – de ennyivel korántsem elégszik meg Priest. A történet vége felé esik le igazában az olvasónak, hogy nem történelmi környezetbe helyezett, krimielemekkel dúsított bűvészrivalizálós történetet olvas – hanem SF irodalmat.
Na, itt álljunk meg egy percre! Priestnek volt képe becsapni az olvasóit? És mi lesz azzal az oly gyakran emlegetett „írói ígérettel” amit az írást oktató nagy könyvek szerint még véletlenül sem szabad megszegni?! Ha valaki fantasyt ír, azt legyen szíves tudatni az olvasóval az első oldalakon! Hmm... de hát Priest rögtön az elején közölte velünk, hogy egy nagy trükkre készül, és úgy be leszek csapva, hogy megnyalom utána mind a tíz ujjam! És lőn. Én nem csalódtam, sőt, olyan mutatványt láttam, ami után vastaps jár. (Ugyanakkor ez az írói trükk nem könnyíti meg a célcsoport beazonosítását. Nincs a regényben 16 karikás jelenet, de a szöveg rejtvényszerűségéből adódóan mégis inkább tizenhat éven felülieknek ajánlom.)
Persze, egy (több)csavaros történet nem pirosítja a tenyeremet, ha az nincs egyúttal bravúrosan megírva. A mai lektűrirodalom java része sabloncselekményre és egyszerű kronologikus elbeszélésre épül – itt azonban nem ez történik. A regény erőssége, hogy a választott narrációs forma tökéletesen szolgálja a kötet főtémáját. Mint ahogy a cselekmény legfőképpen a nagy trükk felfedésére irányul, és egyrészt egy nyomozást mutat (Angier törekvését arra, hogy megtudja, Borden hogyan csinálja Az Új Transzportáló Ember nevet viselő bűvésztrükköt), másrészt a trükk titkának megőrzésére, e kettősség érzékeltetésére mi is lehetne jobb választás, mint a naplóforma, melynek bejegyzései mind a titok körül forognak – csak persze más és más szemszögből? Ám mivel a bűvészmutatványok alapvetése a figyelemelterelés, nem csupán a két illuzionista naplójába tekinthetünk be, a kerettörténet alapjában véve – először legalábbis úgy tűnik – egy másik rejtély felderítését célozza. A szálak előbb-utóbb összeérnek, a csavar még a legvégén is fordul egyet – és ami miatt én nagyon szeretem mind a regényt, mind a filmet, az a didaktikus magyarázat süllyesztőbe küldése, pont, ahogy karaktere, Borden ígéri a harmincnyolcadik oldalon: „Félrevezetem önöket az igazságról, az objektív feljegyzésekről és az indokaimról mondottakkal. Éppúgy, mint amikor a kezeimet mutatom fel üresen, kihagytam egy kulcsfontosságú információt, és most rossz helyre néznek.” Ezen a ponton válunk mindannyian Angierré, és kezdjük megszállottan keresni a trükk kulcsát.
A magyar cím nem hű fordítása az angol eredeti Prestige, vagyis Presztízs címnek – kis túlzással azt mondhatjuk, hogy fordítás helyett egy tökéletes trükköt kapunk: a vetélkedés helyett a mutatványra helyezi a hangsúlyt. Így jobban mozgásba hozza az összefüggő témákat, és végül a bűvészet mint a művészet, az írás metaforája tud testet ölteni a színpadon – akarom mondani, a papíron.
Christopher Priest: A tökéletes trükk. Ford. Békési József és Sándor Zoltán. Delta Vision Kiadó, Budapest, 2007.
