Limpár Ildikó
Öreg ember – nem vén ember...
Ha nekem pár hete valaki azt mondja, hogy élvezettel fogok falni egy olyan könyvet, amelyben felturbózott testű emberek háborúznak különféle bolygók népeivel, hát szemberöhögöm. Eleve kevés sci-fit olvasok, és ha mégis, akkor sem a nagyon tudományos, vagyis hard SF vonalat részesítem előnyben, márpedig ez az univerzumon keresztül-kasul folyó csatározás – már a témából adódóan is – nyilvánvalóan erősen épít a technikai részletekre. Ráadásul nem szeretem a háborús-öldöklős regényeket; ha már háború, ne a katonai akciókat kelljen végigszenvednem, ha szabad kérnem, arra való a férfi olvasóközönség. Szóval, kicsit szkeptikusan kezdtem a regénynek, de kíváncsian, mivel többen dicsérték már környezetemben. Adtam neki egy esélyt – és nagyon nem bántam meg. Míg olvastam, gondolkodtam, nevettem, picit csodálkoztam (bár a nagy fordulatot azért sikerült megtippelnem jó előre), és a végén úgy döntöttem, jöhetnek a folytatások.
Kezdjük azzal, amivel ritkám szoktam: a külcsínnel. A sorozatban szerintem telitalálat a borító dizájnja: minden egyes köteten bal oldalt egy idős ember fél arca látható, mellette, jobb oldalon egy fiatal ember félbevágott arcképét látjuk. (Szerencsére nincs semmiféle hatásvadász egymás mellé photoshopolás, mint az „ilyen volt-ilyen lesz” reklámokon, mindkét arcnak a borító széle felé eső része az, amit nem láthatunk, mintha csak nem fogta volna be a fényképező objektívje a teljes képet.) Az arcok kötetről kötetre változnak, de az alapdizájn megegyezik, és tökéletesen megjeleníti a könyv alapvetését, a tapasztalat és újjászületés kombinációjának lehetőségét. A hadsereg, amelyről szó van ugyanis a regényben, véneket toboroz háborúihoz – és természetesen megfiatalítja testüket.
Ez az alapszituáció magában hordozza mind a dráma, mind pedig a humor lehetőségét – Scalzi pedig volt olyan kedves, és kiválóan kombinálta e kettőt. Főszereplőjének ironizáló és önironizáló hajlama garancia arra, hogy mi is érzékeljük világának abszurditásait, és ne akarjunk elszakadni a számunkra is feltérképezésre váró univerzumtól; ugyanakkor nagy érdeme a kötetnek, hogy bár könnyen átcsúszhatna gegparádéba, és lehetne belőle habkönnyű ponyva sci-fi körítéssel, a Vének háborúja megmarad „véresen” komoly tudományos-fantasztikus műnek. A sci-fi világ tudományos alapjait mindig elmagyarázza nekünk – vagyis a laikus szereplőgárdának – egy okos karakter. Ez elég snassz, és időnként örültem volna egy kicsit kreatívabb megoldásnak, de hősiesen bevallom, nem tudnék nagy hirtelen jó alternatívát ajánlani – így inkább nem ekézem emiatt Scalzit, aki a többi részterületen igen magabiztos írástechnikai tudással győz meg arról, hogy érdemes olvasnom. A Fejgép, mely a karakter agyában szólal meg, lehetőséget kínál némi virtuozitásra, és Scalzi él is a lehetőséggel, nagyon élveztem a tipográfiailag is elkülönülő szövegeket. A párbeszédek pörgősek és humorosak, és a szerző csodálatos paródiaérzékről tesz tanúbizonyságot Antonio Ruiz főtörzsőrmester jutalomjátékának megírásával. (Itt jegyzem meg, hogy a tesztoszterontól túltengő regény nyelvezete nem finomkodik, és a kellő karikatúra-hatás érdekében az egy oldalra jutó káromkodások átlaga időnként valószínűleg felülmúlja a hasonló tematikájú B kategóriás amerikai kiképzőfilmek két percen belül elhangzó szitokszóátlagát, szóval akit zavar ez a stílus, az nem fogja élvezni a regényt. Én személy szerint viszont nyerítve fordultam le a székről Ruiz főtörzsőrmester egy-egy jelenetének olvasásakor.) A fordító – Pék Zoltán – szerintem jól adja vissza a szöveg hangulatát; maradtak azonban a regényben szemet/fület bántó mondatszerkezetek, amelyeket egy gondosabb olvasószerkesztés kigyomlálhatott volna.
A humor mellett azonban van történetünk is: a regény cselekményszinten arról szól, mint fedezi fel magának az univerzum addig jól titkolt részeit és azok rejtélyeit egy seregnyi vénemberből toborzott újonc, mint küzdenek meg új életükért – és új életükkel, hiszen nem könnyű feldolgozni hetvenévesen a komplett újrakezdés élményét egy idegen, és idegenektől hemzsegő világban. Scalzi nem kisebb témát boncolgat sorozatának nyitókötetében, mint hogy hol van az „emberség”, az emberi létezés határa, mi határoz meg minket (a test és tudat egységét vizsgálva), és vajon mi kell igazából a túléléshez. Egy biztos: főszereplője, aki mesterségét tekintve író volt úgy kábé ötven éven át, mielőtt belépett volna e speciális hadseregbe, az egyik legnagyobb túlélője lesz a harcoknak. Úgy vélem, Scalzi is az – a Vének háborúja dacolni fog az idő vasfogával, és győztesen fog kiemelkedni számos, idegen létformákat felvonultató sci-fi regénnyel vívandó párbajból. (Persze megengedem, időnként lehet döntetlen is a kimenetel...)
John Scalzi: Vének háborúja. Ford. Pék Zoltán. Agave, 2012.
