Odüsszeusz hangja

„Kedves hallgatóink, Ulysses vasárnapi krónikája következik. Ulysses a magyar irodalom egyik legnagyobb élő reprezentánsának fedőneve. Minden vasárnap délben tizenkét óra öt perckor és délután tizenkilenc óra öt perckor mondja el a Szabad Magyarország Rádiójának hullámain vasárnapi krónikáját.” – hangzott fel recsegve-ropogva az ötvenes évek első felében a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámhosszon. A Szabad Európa Rádió ma már történelem. Digitalizált hanganyagát kommunikációs szakemberek, történészek, politológusok tanulmányozhatják. Napjainkban, amikor még a kormány- és államfők magánbeszélgetéseiről készített titkosszolgálati hangfelvételeket is tüneményes gyorsasággal kiszivárogtatják a lehallgatás gyakorlatától megcsömörlött spionok, hogy semmi, de semmi ne maradhasson titokban a közvélemény előtt, bizony hihetetlennek tűnik, hogy a múlt században a Szovjetunió és csatlós államai még a legelemibb tájékoztatás lehetőségétől is meg akarták fosztani a lakosságot. A szabad világtól való elszigetelés eszköze volt a vasfüggöny, a berlini fal, az agyoncenzúrázott írott és elektronikus sajtó. Persze az illetékes elvtársak azon meggyőződése, miszerint az, amiről nem beszélünk, nem is létezik, inkább passzolt a primitív törzsek mágikus hitvilágához, mint a dialektikus materializmushoz, ez azonban egy cseppet sem zavarta a tudományos szocializmus emlőin nevelkedett cenzorokat. Az Egyesült Államok kormányának – az alapító okmány szerint – a szellemi elszigeteltség feloldása, a nyugati demokrácia értékeinek közvetítése volt a célja a SZER létrehozásával. Az amerikai politikusokat azonban nem csupán e nemes eszmék vezérelték a hidegháború idején, hanem az USA külpolitikai érdekeinek érvényesítése is. Ez azonban nem kisebbíti az 1951 őszétől Münchenből magyar nyelven is sugárzó rádió jelentőségét a kommunista diktatúrában élő magyarság számára. Márai Sándor, aki 1948-ban hagyta el Magyarországot, és 1989-ben bekövetkezett haláláig önkéntes száműzetésben élt Nyugaton, 1951 októberétől lett a Szabad Európa Rádió munkatársa. Ő Ulysses. Ez a könyv[1] a SZER indulásától 1953 végéig elhangzott rádiós publicisztikáját tartalmazza. Stílusos a fedőnév választása. Ki lenne alkalmasabb ama név felvételére, mely egyet jelent a bolyongással és a hazatérés makacs reményével, ha nem éppen a Kassán született magyar író, aki az örökös létbizonytalansággal járó szabadságért cserébe lemondott a megalkuváshoz kötött biztos egzisztenciáról? Márai számára az írás életmód volt, létének szerves része. S ez nem csak szépirodalmi alkotásaira érvényes, hanem esztétikai igényességgel megírt naplóira és publicisztikájára is. (E két műfaj sajátos kiegészítője egymásnak: a napló elsődlegesen önmagunkhoz szól, a publicisztika viszont másokhoz. Közös nevezőjük, hogy mindkettőt az aktuális problémák közlésének igénye hívja életre, legyenek azok magánéletiek vagy a közösség sorsát érintőek.) Márai egyik legfájóbb írói vesztesége az emigrációban éppen a publicisztikai közlés lehetőségének beszűkülése volt. Ő, aki napi rendszerességgel írt jeles magyarországi médiumokban, a 40-es évek végétől az emigrációban légüres térbe került. Szuverén szellemiségéhez, polgári értékrendjéhez, stílusbeli eleganciájához, egész emberi habitusához nem talált a korabeli magyar emigráció egymásnak feszülő politikai csoportosulásait kiszolgáló sajtóorgánumok kisszerűsége, szélsőséges nézeteket harsogó retorikája. Így a SZER vezetőségének felkérése kapóra jött: lehetővé vált számára, hogy íróként, publicistaként önmaga lehessen. Márai 1967-ig maradt a rádió munkatársa. Az első időszakban rovatának címe Vasárnapi krónika volt. (Ez folytonosságot is jelent: a Pesti Hírlap azonos című rovatát idézi, amelybe Márai Sándor 1936 és 1943 között írt.) Ugyanakkor már egy 1935-ben adott interjúban számolt a rádió kínálta lehetőségekkel: „A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak. Mindenki találkozhat itt mindenkivel.”[2] Emigrációs rádiós ars poétikáját pedig már második jegyzetében – Babitsot parafrazálva – meghatározta: „Akik ezt a munkát elvállalták, (…) számot vetettek a magyar költő szavával és tudják, hogy bűnösök közt cinkos, aki néma.”[3] (Ez a hitvallás különben egész munkásságára érvényes.) Hogy miről szólnak ezek a rádiós jegyzetek? Mindarról, amit egy kitűnő megfigyelő és pontos elemző fontosnak tartott elmondani a világtól elzárt honfitársainak. Az aktuálpolitikai vonatkozások mellett (a kommunista rendszer visszásságai, a Szovjetunió birodalmi törekvései, a nyugati demokrácia működése) minduntalan visszatért az életművét meghatározó témákhoz: a polgárság értékteremtő szerepéhez, a műveltség fontosságához, az irodalom jelentőségéhez. Így a krónikás, a művész és az öntudatos polgár egymást kiegészítve szólalt meg vasárnaponként a legendás rövidhullámhosszokon, s nem csak azért, hogy mostoha körülmények közé kényszerített hallgatóit a világpolitika fejleményeiről tájékoztassa, hanem azért is, hogy hitet, kitartást csöpögtessen a lelkekbe. Odüsszeusz hangja, az éter hullámain lelkiismeretes pontossággal küldött üzenetei azt bizonyítják, hogy igenis gondolt az otthon maradottakra. Hogy a rádiókészülékekre figyelő, arctalan hallgatói olyan fontosak számára, mint hajdan a könyvei fölé hajló, hűséges olvasók. Márai Sándor hitt a magyar irodalom léleknemesítő szerepében. Abban, hogy képes öntudatos egyént és közösséget formálni, elpusztíthatatlan értékeket teremteni, tájékozódási pontokat kijelölni a lét útvesztőjében. „Az első szó, mely hazaindul, nem lehet más, mint a magyar irodalomé.”[4] Ezzel a kijelentéssel kezdődik Ulysses fedőnév alatt írt első jegyzete. Majd így folytatódik: „Ez az irodalom nagy volt. Most, amikor a lelkét fojtogatják, a hallgatása is több, és nagyobb, mint azok szava, akik halálra ítélték. (…) Köszönjük nektek, halott magyar írók, hogy zengést adtatok egy nemzet lelkének. És köszönjük nektek, otthon élő magyar írók, hogy hallgattok most, mikor egy megkínzott nemzet nem mondhatja el, mit érez és gondol.”[5] Márai Sándor meg volt győződve arról, hogy az írástudóknak óriási a felelősségük. „A szellemi alkotó ember jelenlétének puszta tényével egyféle igazolást ad az erőszakos rendszernek, melyet lelkében elítél. (…) Jelenlétének ténye - tehát az, hogy a rezsim eltűri őt, a lélekben ellenállót, de kifelé színlelt engedelmest -, egyféle kollaborálást jelent.”[6] A kommunizmus ma már a múlté. Márai Sándor odüsszeuszi üzenete azonban mindig aktuális marad: csak szabadon érdemes írni. Ezt igazolja ez a több száz oldalas könyv is. Hogy kinek jelenthet emlékezetes olvasmányélményt? Elsősorban a Márai-rajongóknak. Amúgy pedig mindazoknak, akiknek még fontos az irodalom. Akik még hisznek abban, hogy segít eligazodni a világ káoszában. Talán te is köztük vagy, kedves olvasó…