Csepcsányi Éva
Pontos gyerekkor
A fiatal, ’89-es születésű költő számára még nem merült beláthatatlan messzeségbe a gyermekkor világa – a kamaszkor túlzásaiból és pózaiból kinőtt már, de még nem merült el a középkorúak ezerféle gondjában, bajában. Szerencsés volt most papírra vetni a gyerekkori impulzusokat. Legközelebb már csak a késő öregség időszakában lesz újra ennyire közeli a gyermekkor világa. Az úgynevezett Y-generáció számára mindemellett aha-élményt is jelent, ahogy Győrffy Ákos fogalmazott a fülszövegben: „egy olyan panorámát, amely a mélyben összemosódik a saját emlékképeinkkel.” Szerencsére a túlzott idealizálás, nosztalgia, a „de jó volna újra játszadozó gyermeknek lenni” kínos érzelmessége elmarad, a költő meg tudja tartani külső, narrátori pozícióját, még akkor is, amikor igazán bensőséges családi eseményekről ír, tárgyilagossága mégsem szenvtelen, inkább derűsen realista. Némelyik verse olyan, mintha egy barátjának „sztorizgatna” a vidéki gyerekkorról, az otthoniakról, hangja közvetlen, az élőbeszédhez hasonló: „Nem tudom, meséltem-e neked, hogy volt nekem egy hóbortos, / harmadik nagyapám. Cipész volt, folyton lógott a szájából a / cigaretta és zakóban járt.” Pátosz nélküli, hétköznapi eseményeket rögzít, a nagyszülőkkel végzett kerti munkákat, családi ebédeket, találkozásokat, eseménytelen nyári estéket.
A falu jellegzetes alakjai, öregjei is megjelennek, ahogy gyerekként, gyerekszemmel látta, érzékelte őket. Előszeretettel kombinál természeti jelenségeket jellegzetesen vidéki helyszínekkel, tárgyakkal – régi állomásépület, kisvonat, a falu kiskocsmája, barackfa, tarló – és figyelemfelkeltő hasonlatokkal: „Szeretem a ködöt, ahogy hajnalban leereszkedik, / mint nagymamák kibontott kontya”. A búcsúk jellegzetes hangulata, a sergők, hinták, játékok a kilencvenes évekből. Minden nem fővárosi születésű ember tudja, mitől hasonló minden falu, kisváros búcsúja, és mitől van semmivel össze nem hasonlítható varázsa.
Ezt az életérzést is egyszerű, tömör mondatokba szedve adja vissza Pál Sándor. Sokszor előbukkannak a nagyszülők, dédszülők, alakjuk egyszerű, de színes, eleven. A kötet egyik legjobb, legátfogóbb és legkifejezőbb verse a Ház, melyben egészen kicsi korától kezdve, képszerűen végigmegy a gyerekkor állomásain, eseményein, biztosan és otthonosan mozog bennük, a jelen viszont kérdőjelekkel teli, ahogy az én határai, karaktere se biztos, legalábbis nem annyira stabil, mint a kisgyerekkorban.
Életszerű és nosztalgikus hangulatú a Fák című vers, melyben egy öregasszony mesél a fiatalságáról. A helyesírás szabályai megszűnnek, ahogy áradnak a mondatok, olyan, mintha ott ülne mellettünk a néni a lócán: „jőt a nagy kor konfirmáltunk akor mentünk a nagy táncba amikor megszolalt a muzsikaszo akor már vártukhogy vajon kiviszel táncolni igy indult be a leányságom.”
Pál Sándor első kötete kötelező olvasmány mindazoknak, akik a kilencvenes években voltak gyerekek, és nem az ún. „elvont” kortárs költészeti irányzatok, hanem inkább az egyenletes áramlású, erőteljes, szikár képekkel dolgozó prózavers hívei.
Pál Sándor Attila: Pontozó, JAK, Prae.hu, Bp. 2013
