Csepcsányi Éva
Emléklesen Öttevényben
Szalai Zsolt Viharvadász című kötete csupán huszonhárom versből áll. Viszont egy huszonhárom perces vihar is egész településeknek alakíthatja át az arculatát, frissítheti föl a földeket, esetleg rombolhat le szilárdnak vélt házakat.
A Viharvadász költőjénél meghatározó a vizualitás. Versei retusálatlan fényképek, és igen, nem restelli a viharokat se lencsevégre kapni, legyenek akár külső, akár belső viharok ezek. Elsősorban mikrokörnyezetéhez, Győrhöz, a Duna, a Rába vidékéhez kötődik, otthonosan mozog ebben a gazdag vízparti világban. Hangja közvetlen, sokszor elfojtott indulatoktól remegő, a hétköznapok apró részletei adnak medret hangulatainak.
A belső gondolatfutamok, feszültségek egyszerre működnek a külvilág percről-percre változó mozzanataival. A lírai alany érzékeny receptorai egyszerre fognak be és elemeznek mindent: a felhők vonulását, a folyón evező fiatalokat, a vizsla és a tyúkok mozgását, a virágok körül dongó bogarakat, saját testét.
A képkockák egymásból nőnek ki, de itt a természet, a vidék nem csendélet, inkább az élet, az élőlények vibrálása, kiszámíthatatlan útjai. Időt – kronoszt – nem mér, a kert mikrovilága nem ismeri a nagyvárosi hajszát, pontosságot:
„az etetőtál szélébe kapaszkodik, / benne áll a fél baromfiudvar, / kotorják, válogatják / a szemet;”; „Tánc és ima nélkül várod az esőt. / Pácolandó kerti széken, / asztalnyi sámlin korsó bodzaszörp, / szénsavban keringő, aprított, friss mentalevél”; „felemelt szárnyakkal sereglő tyúkok kapkodják össze / patália emészthetetlen anyagok körül; / amit tehetsz / rátolod a reteszt / és hirtelen árnyak jönnek”.
Ám míg a természet, még ha nyüzsgő, szertelen és áradó is, legalább ad egyfajta megnyugvást, addig a vidéki talponállók, kiskocsmák miliőjéről lehangoló képeket mutatnak fel Szalai Zsolt versei a Pecsenyesütő, a Hölgyike és a Pumukli halott című művekben.
Háy János Gézagyerekének és Ágh István Rókacsárdájának atmoszférája elevenedik meg lírai formában:
„szevasz, főnök, mi van raj! / miféle hierarchia aláz, / aztán hehe, / nekiveselkedő kedélyből / újra buggyan az anekdota, legénykedés, / törzshelyfoglaló kocsmai agyabugya, / kivagyi-kivoltamiság.”; „de szípen beszísz bazmeg – igazi falusi kocsma ez, / formítjuk a vidíkséget.”
Végül egyre inkább elmerül a gyerekkor világában, a nyolcvanas évek „IFA-s, Csepel biciklis, nagyszülők kertjében szaladozós retro hangulatában”. Élénk színekkel, plasztikus leírásokkal idézi fel a rét vadvirágait, a lepkéket, az ide-oda cikázó fecskéket.
De nem áll meg csupán nosztalgiázni a gyerekkor élményein, előretekint, mert tudja, az élet megy, halad. A kötet beszédes, Körforgás című záró versében az eddigiektől eltérően tél van, fagy és csönd, a lírai én mégis a jövő felé mutat, és nem a halálon, a pusztuláson mereng, hanem a ház falára kapaszkodó vadrózsát látva józan, emberléptékű terveket sző:
„szétnyíló bimbón / gyöngyöző cseppek / elsisteregnek a delelő napon, / jövő télre leszárítom a dércsípte csipkebogyót.”
Szalai Zsolt: Viharvadász. Tipp Cult Kft. Budapest, 2013.
