Limpár Ildikó
A szöveg lélekvándorlása
David Mitchell Felhőatlasza egészen különleges élményt nyújtó szöveg, s ennek egyik kulcsa a kötet felépítésében keresendő. Hat kisregénynek tekinthető részből áll, ám az első blikkre nagyon különböző történetek mégis képesek egy kerek regényt alkotni: egyrészt ugyanazokra a központi problémákra fókuszálnak – előtérben a társadalmi egyenlőtlenséggel, a másság, a szeretet és szolidaritás, a szabadság és elnyomás, valamint a fejlődés és hanyatlás kérdéseivel –, másrészt ezen túl is misztikus, avagy posztmodern kapcsok elegye fűzi egybe a fejezeteket. A regény, mely egy adott ponton azt sugallja, hogy a szereplők közti kapcsolat a reinkarnációval magyarázható, valójában a szöveg lélekvándorlásáról szól. Látjuk, ahogyan a hasonló problémákat boncolgató történetek más és más formát öltenek, a kortól, az elbeszélő személyétől és a narrációs technikától függően. A középpontban, épp ezért, nem csupán a történet, hanem a hogyan áll. Soron követhetjük a nyelv fejlődését – bizonyos szempontból visszafejlődését –, hiszen a távoli múltból a távoli jövőbe érkezünk, és a hat állomás igen érzékletesen szemlélteti a történetmesélés mikéntjének változását. De nem csupán az adott regény fejezetei reflektálnak egymásra – a regény egésze is reinkarnáció, hiszen bevallottan a nagy elődök elemeiből építkezik.
És bizony van itt sok minden, ami már számos korábbi műben megfogott. Először is, a regényen végighúzódó alkotási folyamat bemutatása, mely a regény végén a befejezett művet mutatja fel. Ez itt a megkomponált „Felhőatlasz” névre keresztelt vonós szextett, az egyik szereplő, Frobisher alkotása – a motívum pedig legmarkánsabban Virginia Woolf A világítótornyát asszociálja számomra. Feltűnő a szöveg és a szerkezet tökéletes harmóniája is: a Felhőatlasz szextett formátumára utaló szerkezeti beosztás, mely hat történetre osztja a regényt, kvázi irodalmi szextettként, tökéletes választás, és többek közt Burgess Gépnarancsát idézi. A sokszálú történet, mely egészen valószerűtlen pontokon mutat összefüggést, a posztmodern írás sajátossága, a mítoszteremtés, mely egyszerre demitologizálja saját világunk rendszerét, szintén nem előfutárok nélküli téma az irodalomban. Van itt nagyon kemény kritika az emberiség fejlődési ívéről, valamint – elsősorban Szonmi-451 részében – a fogyasztói társadalomról és diktatúráról. Van stílusgyakorlat és zsánerkeresztezés. Dráma és paródia. Napló, interjú, levelezés, mesélés.
A nyelvi játék természetesen számtalan szerző sajátja. Az E/1-es narrációval való „bűvészkedés”, mely egyszerre ad lehetőséget karakter és kor jellemzésére, sokak kedvelt narrációs formája, a sci-fi írók számára pedig mindig különösen csábító egy újfajta nyelvezet alkalmazása (Burgess, LeGuin, Orwell neve álljon itt az ismertebbek közül). Mitchell mindezek fantasztikus kombinációját mutatja: múltat és jövőt (közelit és távolit egyaránt) vázol fel a nyelv segítségével. Nem véletlen, hogy a könyv magyarra ültetésén hat fordító dolgozott; talán ennek is köszönhető, hogy nagyon jól elkülönülő, karakteres, szép megoldásokkal operáló szövegek születtek. A Felhőatlasz – ezzel együtt, vagy ennek ellenére – korántsem könnyű olvasmány: élveztem olvasni, de lassan haladtam vele.
A regény közepe táján fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy tulajdonképpen minden, ami miatt igazán tetszik a Felhőatlasz, már ismert számomra valamilyen műből, ám Mitchellnek mégis sikerült egészen újszerűt alkotnia. Ezen elmerengtem egy percig, majd tovább lapoztam. Két lappal később az egyik főszereplő, Timothy Cavendish, aki épp Luisa Rey kéziratát olvassa, ezt gondolja: „Összességében úgy véltem, a fiatal-firkász-a-nagyvállalatok-uralma-elleni-thrillerben lehet fantázia. (Sir Felix Finch szelleme így nyafog: »De ilyet már megírtak százszor!« – mintha lenne, bármi, amit nem írtak meg ezerszer Arisztophanész és Andrew Lloyd Kókler között! Mintha a Művészet a Mi lenne, és nem a Hogyan!)”
Igen, a Felhőatlasz a „Hogyan” regénye – és mivel azt vizsgálja, hogyan változik a Nagy Történet, és meggyőződése, hogy a történetek formálják a világot, arról is szól, miként változunk mi a történet által. Talán arról is szól, hogyan tudjuk megakadályozni azt, hogy a Mitchell által felvázolt módon változzék a világ a jövőben. Mert az író, a világot teremtő géniusz megoldotta a maga módján, hogy Szonmi-451 vallomását ne csupán a jövőben hallhassuk, hanem már most okuljunk belőle. Rajtunk áll, hogy Szonmi-451 miként válik életünk részévé.
David Mitchell: Felhőatlasz. Ford. Bajtai Zoltán, Borbás Mária, Czigányik Zsolt, Falvay Dóra, Hordós Marianna, Polyák Béla. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2012.
