Fazekas Sándor
Ködkürtök a kedély láthatárán
Szilasi László: A harmadik híd
A szegedi író-irodalomtörténész első regénye, a Szentek hárfája meglehetősen jó fogadtatást kapott: Rotary-díjjal és József Attila-díjjal jutalmazták szerzőjét (utóbbit persze nem pusztán ezért kapta). Ehhez képest új könyvét, A harmadik hidat, úgy tűnik, egyelőre mintha valahogy kevésbé kényeztetné el a kritika, legalábbis egyelőre. Nézetem szerint jogtalanul. A harmadik híd sok elemében jobbnak tűnik, mint a Szentek hárfája: tömörebb és mélyebb, igaz, problematikusabb és a befogadó számára talán sötétebb könyv is, mint az előző.
A történet egy osztálytalálkozón kezdődik, s ott is ér véget: a körkörös szerkesztés Moebius-szalaggá kapcsolja össze a történet elsőre reménytelenül széttartónak és kuszának tűnő szálait. Három férfi élettörténete fonódik egymásba: ketten, a titokzatos módon eltűnt Foghorn Péter és barátja, Nosztávszky Ferenc nyíltan főhősök; a homályban maradó, passzív hallgatóból a történet végére cselekvővé előlépő Sugár Dénes figurája is meglehetős szuggesztivitással van megrajzolva. Foghorn, a rendmániás, eszményien romolhatatlan hajléktalan neve ködkürtöt jelent, s egyből becsatornázza olvasónaplónkat a fontosabbnak érzett mondanivaló-rétegek irányába.
De siessünk lassan.
A hajléktalanokról fikciós művet alkotni kockázatos vállalkozás; félre is értették néhányan, hogy Szilasi igyekszik lehántani erről az agyonhallgatott, társadalmilag, politikailag egyaránt neuralgikus témáról a hamis együttérzés jótékonyan eltakaró leplét, a politikai jelszavak rendcsináló furorját, a társadalmi rétegek egymás közötti feszültségét, és főleg a Móricz-regények nincsteleneket gyakran állatiassá aljasító megközelítését, hogy – ahogy a szerző mondja számos interjúja egyikében – nézzük meg, hogyan élnek, s főképpen mitől maradnak életben valójában ezek az emberek. Kell ehhez egyfajta sötét világkép és furcsa vonzódás a témához, de a reakciók ellentmondásossága mutatja, hogy helyes témát választott. Első renden tehát egy újfajta, részben szenvtelenebb (álérzelgősségtől mentes, racionális), ugyanakkor mégis sokkal empatikusabb megközelítést ajánl egy olyan, szőnyeg alá söpört problémához, amellyel az ember nap mint nap találkozik.
Békéscsaba alteregója, Árpádharagos után Szeged a helyszíne a könyvnek. Univerzumépítési szándékok mutathatók ki benne, hiszen a második regényben is szerepel Árpádharagos neve. Ifjúkori novelláinak figurája, Kanetti Norbert kísért Nosztávszky Ferenc alakjában, aki azonban nem klón, hanem hasonló tulajdonságokkal bíró szereplő. Hasonló viszonyt érzünk Dénes és Ladik között is, mondhatjuk tehát, hogy sok szállal kapcsolódnak egymáshoz a regények, sőt, rövidprózai írásai is illeszkednek ebbe a világba. A Szilasi által irodalomtörténeti eszközökkel vizsgált „Jókai-univerzumot” mindenképpen a 'Szilasi-univerzum' egyik fontos ihletőjeként tarthatjuk számon.
Ez a könyve is bűnügyi történet, bár némiképpen más, mint az első. Magával a műfajjal talán kevesebbet játszik most, nem erre fordít energiát, mint az első esetben, amelyben a „nyomozási feltételek lassú elszivárgása” volt az egyik alapmotívum. A Szentek hárfája al- és túlvilági befejezése középkori hiedelmek újjáélesztésével dolgozott, s a számomra részben jungiánusan, részben a mikrohistóriai kutatások eredményeit felhasználva értelmezett középkori legendák, hiedelmek karneváli forgatagában a máskülönben végig racionális munka befejezése mitologikussá, sokértelművé vált. (Külön tanulmányt érő szál ez is). Ebben a könyvben viszont, noha a hajléktalanok profán Krisztusának utolsó vacsoráján szintén feltörnek ezek az erők (persze nem ugyanazok, hanem azok racionális másai, a tudattalan kimérái, amiből egyaránt kisarjadnak a múltra és a jövőre utaló tartalmak), a történetet ennek ellenére is a racionalitás irányítja – nem a társadalmi szükségszerűség rideg gravitációja, nem az emberség elvesztése, a fizikai és szellemi leépülés (bár ezek példái természetesen ott vannak a regényben): a főszereplők sorsát a megmentő, megtartó erők kormányozzák. A Kanadából hazatérő, célját vesztett Nosztávszkit Foghorn példája és édesapja menti meg a hajléktalan-léttől; Dénest egy életcél, küldetéstudat, amely mindennél erősebb; magát Foghornt pedig a legkomplexebb értelemben vett emberség. Ez a ködkürt mindannyiunknak szól. Egy picit mindannyian fedél nélküliek vagyunk a mai Magyarország lepusztult viszonyai között. Az ilyen értelemben vett hajléktalanság ugyanis nem ingatlan kérdése.
