Limpár Ildikó
Jóllakni az éhezőkkel
Be kell vallanom, félve vettem kezembe az Éhezők viadala trilógia első kötetét. Tudtam, hogy bestseller, hogy a trendi YA (young adult, vagyis fiatal felnőtt) fantasy kategóriába tartozik, és hogy mindezek tetejébe még nagy sikerű film is készült belőle. Minden adott volt, hogy attól rettegjek, újra egy Alkonyat-típusú, (max.) közepesen jól megírt, piacképes sorozatot próbálnak rám sózni, melyet az érzelgős tiniolvasók emeltek piedesztálra, de örömmel jelentem: nem így történt. Suzanne Collins tud írni, és mire a Futótűzhöz értem, már lángoltam a sorozatért.
A YA regények hőseivel, hősnőivel általában nehezen azonosulok, elvégre már kinőttem a korosztályt, tehát ahhoz, hogy én egy ilyet értékelni, élvezni tudjak, a regénynek kell tudnia olyan mutatni, amivel megvesz engem, kivénhedt csatragányt, így az olvasónaplóm most tulajdonképpen arról fog szólni, miért olvassunk nyugodtan Collinst akár negyvenen harmincon felül is. (Végül is, a negyven az harmincon felül van.)
Először is, Katniss Everdeennel még azonosulni is lehet annak ellenére, hogy csupán tizenhat éves az első kötetben (és tizenhét a másodikban). A karakter lényege, ugyanis, hogy Katniss kénytelen volt korán felnőni és családfenntartóvá válni, így a gondjai tökéletesen más természetűek, mint egy átlagos tinié. Suli helyett levadássza a vacsorát, hiszen egy olyan világban él, ahol az éhhalál a mindennapok része, így a sekélyes fogyasztói társadalmat jellemző problémák elkerülik – ugyanakkor ezeket a problémákat kíméletlenül tudja górcső alá venni. Merthogy van ám a sorozatban ilyen társadalom is: a Capitolium lakossága egy külön, szeparált világban él, luxusban. Van tehát erős karakter és erős társadalomkritika, de ez még nem elég ahhoz, hogy igazán beszippantson a sorozat.
Collins disztópikus világa sok szempontból képes megfogni az olvasót, hiszen tulajdonképpen egy nagyon egyszerű bináris világot tár elénk, amelyben nagyon könnyedén lehet navigálni. Luxus kontra elmondhatatlan szegénység; közöny és sekélyesség kontra elemző látásmód, főként az első szám első személyű elbeszélésnek köszönhetően; külsőségek és kamuflázs kontra egyszerűség és egyenesség; diktatorikus hatalom kontra elnyomottak lázadó világa. Mindez leegyszerűsítve: rossz kontra jó. Ezt lehetne nagyon primitíven is megírni, de szerencsére párosult hozzá intelligencia, irodalmi műveltség és írástechnika. Merthogy az, amit végül is boncol a sorozat, nem egészen arra irányul, hogy ki áll a jó és ki a rossz oldalon, elvégre ez tudható az első pár oldal után. Mások gyerekeit arénába küldeni azért, hogy egymást egyenes adásban legyilkolják, végül is, nem kóser, és ezt olyan nagyon nem kell magyarázni. (Bár Collins tud csavarni egyet a dolgon, és képes úgy felépíteni egy sorozatot, hogy a harmadik kötet végén van egy pont, amikor ezt el kell magyarázni, mert nem is olyan egyértelmű.) Az alapvető kérdések azok az emberi kérdések, amelyek kortól függetlenül – remélem – a legfontosabbak minden olvasó számára: megmaradhat-e embernek az ember egy embertelen világban? Hogyan küzdhet az egyén a rendszer részeként a rendszer ellen? Mi történik, ha átveszed az ellenfél egyébként elítélt módszereit? Szentesítheti-e a cél az eszközt?
Collins saját állítása szerint a sorozatot nagyban inspirálták a római történelemből ismert gladiátor-játékok, valamint édesapjának második világháborús emlékei. (Ez utóbbi egyébként vizuálisan igen erősen megjelenik az első rész filmes adaptációjában, nagyon jól hozzák a képek mind a hitleri beszédek hangulatát, mind Leni Riefenstahl filmstílusát az emlékeztető videóban, illetve a játékokra való kötelező regisztrálás a koncentrációs táborok emlékeit.) Ugyanakkor a sorozat mesterien operál az irodalomtörténet egyes meghatározó motívumaival. Az Orwell 1984-éből ismertté vált Big Brother motívum csúcsra van járatva, itt mindenki figyel mindenkit, de senki nem bízik senkiben, viszont a propaganda, a valóság torzított közvetítése sokkal fontosabb, mint a valóság. Lehetetlen átsiklani A Legyek Ura hatása felett: a szigetként működő, elzárt arénában gyerekek válnak egyik pillanatról a másikra állatokká, ahol csoportba verődve élvezik a gyengébbek gyilkolását, míg vannak, akik csak egyszerűen próbálnak életben maradni, és képesek tisztességes szövetségben együttműködni. A szöveg reflektál többek közt a Menekülő emberre (inkább a Schwarzenegger főszereplésével készült filmre, semmint a King által álnéven írt regényre, amelyre az igen laza filmadaptációt alapozták), de nagyon jól illeszkedik nem csupán a disztópikus regények hagyományába, hanem az amerikai irodalmat meghatározó természet versus civilizáció tematikájába is. Katniss Everdeent (akinek a neve egyből az evergreen, vagyis örökzöld asszociációt adja, és már név alapján is ellentétben áll a diktatúrát megszemélyesítő Snow, azaz Hó elnökkel) nem nehéz egy újfajta amerikai ÁdámÉvaként azonosítani, aki a civilizáció szülte elnyomás és nyomor ellen veszi fel a harcot, ha mégoly vonakodva is.
Az első két kötet igen pörgős, és szerintem aki az elsőre rákapott, az a másodikat ugyanolyan gyorsan „kivégzi” – ez részben annak is köszönhető, hogy nagyon hasonló a két könyv felépítése (kis betekintés a békeidőbe, aztán viadal, majd „cliffhanger”). A harmadik kötet megosztja a rajongótábort, és bizony van pár dolog, ami írástechnikai szempontból is kifogásolható – ugyanakkor én csak dicsérni tudom a szerzőt azért, mert bátor volt, mint a kiválasztottak, és nem félt egy ilyen megoldással belépni a rajongók arénájába. Én jóllaktam az éhezőkkel, bár kétségtelen, hogy az első és második fogás tetszetősebb volt, mint a desszert.
Suzanne Collins: Éhezők viadala, Ford. Totth Benedek, Agave Könyvek, 2009.
Suzanne Collins: Futótűz, Ford. Totth Benedek, Agave Könyvek, 2010.
Suzanne Collins: A kiválasztott, Ford. Totth Benedek, Agave Könyvek, 2011.
