Toroczkay András
Nem csak ott és akkor
Azon gondolkozom, miért vonzódtam ehhez a könyvhöz, amely két eléggé ismert, de általam eléggé nem ismert prózaíró levélváltásából tevődik össze.
Több dolog játszhatott közre a választásban. Először is a borító – ahogyan amúgy borítóknak ez a feladatuk is volna – önmagában eladta a tárgyat. Csalogatóan gusztusos Gerhes Gábor munkája, és általában az Európa arculatváltása, megújulása is örömteli fejlemény. http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20101130-a-konyv-erzeki-targy-gerhes-gabor-az-europa-konyvkiado.html
Csalogató volt ezen kívül, és talán ezzel kellett volna kezdeni, a Paul Auster és J. M. Coetzee párosból az utóbbinak a neve, akivel eddig sajnos elkerültük egymást, ha magamba nézek, nyilván a Nobel-díja miatt.
Kíváncsi voltam arra is, hogy két öreg, tapasztalt, a világra pozíciójuknál és koruknál fogva kivételes rálátással bíró ember mit képes mondani egymásnak és nekem arról, mi van velünk, mi a véleményük itt és most, hogyan mennek a dolgok. A fülszöveg változatos témákkal kecsegtetett: említette a baseballt, a barátságot, a mobiltelefon regénydramaturgiai kérdéseit, a szerelmet, az amerikai és az izraeli politika bosszantó vonásait.
Mint olvashatom: „A két író 2008-ban találkozott először. A kezdetben távolságtartó levélváltás során viszonyuk igazi barátsággá mélyült. Olyan őket olvasni, mintha az ember kihallgatna egy izgalmas értelmiségi párbeszédet, amelyben a felek egymás álláspontját tiszteletben tartva, mégis szenvedélyesen vitáznak az élet és a művészet kérdéseiről.”
A jó beszélgetéseket jó hallgatni, történjenek papíron, telefonban, vagy akár egy vonatkupéban. Ha két érdekes ember társalog, a végeredmény is mindig érdekes. Még a téma sem fontos.
Ugyanakkor az már zavaró tud lenni, ha a résztvevők túlságosan számítanak a közönség figyelmére. Ilyenkor jobbára az szokott kiderülni, hogy ritka az a telefonbeszélgetés, levélváltás, vonatkupés csevegés, amely másnak is izgalmassá tud válni. Auster és Coetzee szerencsére csak ritkán esik ebbe a csapdába, amit azért is nehéz elkerülniük, mert számukra is bizonyosság: még életükben kiadják a levelezésüket, tehát természetesen érdekesek.
Egyébként a könyv nyolcvan százaléka bármelyik strandon megállja a helyét, tulajdonképpen majdnem regény (nincs igazi cselekménye, de vannak megszerethető szereplői, főhősök, mellékszereplők, antagonisták, ármány, humor). Olvasmányokról, filmélményekről, felolvasásokról. A fennmaradó rész fele csak, ami erőltetett, vagy unalmas, ezekben a részekben mintha két, saját jelentőségteljességével tisztában lévő, saját hírnevéhez, legendájához szégyenkezés nélkül tapasztgató, intézményesült, öreg író jelenik meg, aki igyekszik dolgokról véglegeset, frappánsat, vagy összegzőt mondani, aztán ez nem mindig sikerül. Például a mobiltelefonok és regények kapcsolatáról talán nem. Saját ars poeticájuk sem tűnik annyira izgalmasnak, vagy lényeginek. (Semmi olyat nem árulnak el, amit ne lehetne máshol olvasni a regényírásról.)
A fennmaradó rész az, amiért tényleg érdemes elolvasni ezt a könyvet, néhol ugyanis tényleg lebilincselően izgalmas, sőt: humoros tud lenni a párbeszéd. Jó a gazdasági világválságról, a regényolvasásról, a Philippe Petit-ről, a nyelvről, az álmokról vagy éppen az Izraelről szóló rész.
Vagy az is, mikor szégyentelenül „kivannak” egy kritikusra, James Woodra, aki lehúzta Paul Auster egyik regényét és egész munkásságát, és ennek kapcsán olyan eseteket elevenítenek fel – érezhetően nagy élvezettel, de persze kifinomultan –, mint amikor egy-egy író hasba rúgta vagy leköpte a munkáját kritikával illetőt. De az is izgalmas, mikor feltűnik egy álinterjúvoló a színen (http://nol.hu/kulfold/20100615-a_hazugsag_bajnoka-701351), vagy az, amikor a karácsonyi vacsorák megbonthatatlan rendjéről és általában az étkezési rendről és a családi asztal fontosságáról írnak. Coetzee-nek van egy futama arról, hogy ez utóbbi tárgyat paradigmaként is felfoghatnánk, és így három stádiumot figyelhetünk meg. „Az elsőben éppen kinő az ember a kisgyermekkorból, és elfoglalja a helyét az asztalnál, ahol több évig csak óvatosan figyeli, hogyan viselkednek a nála idősebbek. A másodikban lázadozni kezd az asztal rendje, az »asztali etikett« ellen, ami addigra mindannak a megtestesülésévé válik a számára, ami hamis és képmutató a társadalomban és konkrétan a családban. Ez a lázadás odáig fajulhat, hogy fogja a tál ételét, és elvonul enni a saját szobájába, vagy a hűtőszekrényből lopkodja az élelmet. Végül a harmadik stádiumban – abban, amit te is leírsz – újra felfedezi az asztalt, mint a társadalmi beilleszkedés helyszínét, sőt ő maga lesz a családi étkezésekben megtestesülő értékek leghangosabb szószólója a lázadó ifjúsággal szemben.”
Aztán érdekes az is, ahogyan azt látjuk Auster leveléből, az amerikaiak hogy látják saját hazájukat annak fényében, hogy mennyire adunk arra, ők hogyan látják a mi hazánkat. 2010-ben azt írja Auster: „Ma az egyik csoport osztja az észt, holnap meg jön a másik társaság, és ők szedhetik a sátorfájukat. Ha nagy összefüggésekben gondolkodunk, mindig történik valami előrelépés (a rabszolgaság eltörlése, a társadalombiztosítás bevezetése, az emberi jogok törvénybe iktatása, az abortusz legalizálása), de túlontúl lassú a haladás ebben a túl nagy és túlságosan megosztott országban. […] Másrészről viszont Amerika igen szomorú hely mostanság. Tömérdek a megoldatlan probléma, és attól, hogy a következő két évben várhatóan semmi sem történik a megoldás irányában, csak még több lesz. Majd ismét kezdődik a harc elölről. Mindeközben itt ülök Brooklynban, nézem az ostobaság karneválját, amivé az amerikai közélet züllött, csóválom a fejem, és reménykedem, hogy az inga visszalendül a másik irányba.”
Végezetül hadd utaljak még két szakaszra, amelyek önmagukban is – önálló művekként is – igazolják a könyvet, hogy nem csak nekik, ott és akkor volt érdekes ez a dialógus. Az egyik Paul Auster Charlton Hestonnal való hátborzongatóan vicces, sorsszerű találkozásairól szól, míg a másik, amely krimikhez fogható izgalmakat ad, Coetzee sakkszenvedélyéről és egy konkrét meccsről, ami nem hagyta nyugodni.
Mindkettő elhangzik ezen a felolvasáson: https://www.youtube.com/watch?v=UbNT6l2NKUk
Most, hogy visszaolvasom a szöveget, világos, hogy az arányokkal szigorúbban bántam a kelleténél. Sajnos nem túl valószínű, hogy ezen megsértődnének az érintettek, de hátha nálam fajul először tettlegességig a dolog.
Auster – Coetzee: Itt és most, Európa Kiadó, 2013.
