Limpár Ildikó
Viszontlátni magunkat benne
Azt gondolom, nem szokás emlékköteteket ajánlani nyilvános fórumokon. Emlék – e szó szemlátomást behatárolja a kötet lehetőségeit, azt sugallja, a szöveg egy szűk körnek szól: azoknak, akiknek vannak emlékeik arról az emberről, akinek a tiszteletére, emlékére készült a gyűjtemény; és mindez ráadásul azoktól, akik hajlandóak megosztani ezeket az emlékeket.
A Géher István emlékére elkészült kötet azonban, úgy érzem, sokkal szélesebb közönséget szólít meg. Ennek szimbolikus megnyilvánulása az a tény, hogy bár a gyűjtemény nyomtatott formában is megjelent, a bemutató est után nem sokkal szabadon elérhetővé vált elektronikus formában is, méghozzá az Eötvös József Collegium honlapján. Közhelyesen szólva mondhatnánk azt, hogy a kötet annyira sokszínű, hogy mindenki találhat benne érdeklődésének megfelelő dolgot, de én inkább azt hangsúlyoznám, hogy maga a sokszínűség az, ami mindenki számára elgondolkodtató lehet. Mert hát milyen életről is mesél egy kötet, melyben a fényképek mellett helyet kapnak versek, műfordítások, tanulmányok az életművel kapcsolatban és az életműben prioritásként szereplő Shakespeare-kutatáshoz kapcsolódó cikkek – és persze a visszaemlékezések, melyeknek nem „csak” személyes, de irodalmi értékük is van?
Ha valaki kezébe veszi e kiadványt – vagy rákattint a neten –, ismeretlenül is elkapja a felismerés: ez egy olyan gazdag élet összegzése, mely híven tükrözi Hemingway jéghegycsúcs-elméletét: épp csak a csúcsot látjuk, azt, ami írásban formálódott a Tanár Úr halálhíre után, de sejtetni engedi a lenyűgöző természeti csoda valódi méretét. Géher István ugyanis egy csoda volt, megismételhetetlen, és halála után is inspiráló szellem: költők, írók, műfordítók és kutatók generációit nevelte ki, és ha a kötetben lapozgatunk, látjuk, hogy olyan erőket mozgósított távozásával, amelyek láttán biztosan tudhatjuk: az energiamegmaradás törvénye igaz. Nem ment el igazából. És mindannyian kaptunk belőle – még azok is, aki nem ismerhették őt személyesen. Így szolgál ez a szellem, a Collegium mottójának megfelelően: szabadon.[1]
Akiknek nem volt személyes kapcsolatuk Géher Istvánnal, azok először talán az emlékverseket tartalmazó fejezeteket lapozgatják – neves és kevésbé ismert költők, barátok és családtagok léleksóhajait –, aztán pedig a műfordításokat. A tanulmányokat felölelő fejezetek közt – a kötet utolsó egységét képező műhelykonferencia-előadások közlése előtt – bújik meg az az interjú, mely Géher István hetvenedik születésnapja alkalmából készült, és amely egyszerre ad eligazítást és reményt mindannyiunk számára. Tanárként és irodalmárként úgy olvasom e háromoldalnyi beszélgetésszöveget, mint égi mannát, ha megerősítésre éhezem, hisz láttam, milyen nagyszerű munkát végzett tanárként, tudósként és művészként egyaránt, s az interjúban vall arról, mi is e siker filozófiája – és elárulja, én mire tettem fel az életemet (anélkül, hogy ezt tudtam volna, amikor az oktatói pálya mellett döntöttem):
„Gyakran kongatják a vészharangot, hogy az egész bölcsészettudomány tulajdonképp már csak maradéka egy olyan kultúrának, ami többé nem is a miénk. Nem értek egyet ezzel. Lehet, hogy egyszer majd felfedezik, hogy akinek fogalma van a jó irodalomról, az talán nem fog öldökölni, gyűlölködni. Ha megtanítják arra, hogy örömet találjon az olvasásban, akkor talán több örömet talál majd az életben, kevésbé lesz frusztrált. S ha kevésbé frusztrált, akkor kevésbé lesz agresszív. Ez a felfedezés azonban még várat magára.” (312.)
A honlapra feltöltött verzió alatt Kiegészítések címmel elérhető egy kapcsolódó dokumentum, amelyre szeretném felhívni mindenki figyelmét: egy kimaradt megemlékezésen túl itt olvasható Géher István egyik, a Collegiumban tartott ballagási köszöntője. Számomra külön öröm, hogy az ihletett – és folyamatosan ihlető – beszéd eredeti példányának szkennelt változata vált elérhetővé, így a Tanár Úr legendás írógépe is bekerült a megemlékezés körébe. De ennél is fontosabb, hogy e köszöntőben ő maga fogalmazza meg azt, ami nekünk, tanítványainak legalább annyira fontos vágya: „Kívánom, hogy viszontláthassam magam bennetek, és szeretném, ha viszontláthatnálak titeket magamban. Adja isten, hogy úgy legyen. Amen.”
Olvasom e kötetet. Így van. Amen.
„Úgyse hiába”: Emlékezések és tanulmányok a műhelyalapító Géher István tiszteletére. Szerk.: Szlukovényi Katalin et al. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium, 2013.
