Bende Tamás
„Ilyen magány van köztünk”
Nincstelenek
Egy költő első regénye. Az előző év egyik legsikeresebb könyve. Mióta megjelent, folyton csak halogattam, hogy megveszem és elolvasom a Nincsteleneket. Egy hete csütörtökön irodalmi estre mentem, ahol két fiatal íróval egy fiatal kritikus beszélgetett. Az Írók Boltja előtt üdvözöltük egymást, és mindenkiből sugárzott a megrendülés, az, hogy nem értjük, hogy nem akarjuk, nem merjük érteni. A hét csak önmagával osztható. Meg eggyel. Nem bírtam tovább halogatni. Folyamatos gombóc van a torkomban, mialatt olvasom.
Borbély Szilárd könyvében egy kisfiú beszél, tőmondatokban, hirtelen asszociációkkal, egyik történet indítja el a következőt. Egy gyermek szemével nézünk körül ezen a nyomorúságos helyen, az ő emlékein keresztül ismerjük meg a család és a falu életét. A világot, amelybe ez a kisfiú beleszületett, amely megaláztatással és kilátástalansággal teli, ahol az anyák ritkán simogatják meg a gyerekeiket, és olyanokat mondanak nekik, hogy én szartalak, a szarommal nem vitatkozom. Ebben a világban egy anya időről időre elindul a padlásra, hogy felkösse magát, vagy ki az udvarra, hogy a kútba ugorjon, a pulyák – mert itt így hívják a gyerekeket – pedig futnak utána, húzzák vissza a házba, sírnak és könyörögnek, hogy az anya ne ölje meg magát. Aztán a testvérek felváltva őrködnek éjszaka, nem mernek elaludni, nehogy egyszer tényleg baj legyen, nehogy egyszer tényleg ne tudják megakadályozni. Ebben a világban tele van a szoba a tej szagával. A kaka szagával. A szegénység szagával. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek sem jut elegendő.
Az apák a téeszben dolgoznak és korcsmába járnak. Ha hazaérnek, a vízbe áztatott kötéllel, vagy a derékszíjjal elverik a fiaikat, mert őket is elverte az apjuk. Ezt tanulták, gyereket nevelni így kell. Ha az asszony szólni mer, neki is kijár néhány pofon. A kisfiú, a beszélő, néha azt képzeli, hogy az apja halott, és ettől megnyugszik. Olykor eltervezi, hogy ha nagy lesz, megöli az apját.
A kismacskákat a teraszlépcső széléhez csapják oda, a farkuknál fogva, vagy a budiba dobják őket, mert nem lehet ennyi férget etetni. Az anyamacska meg jár mindenfelé, ahol a kölykei szagát érzi, nyávog, és a lábakhoz dörgölőzik. A gyerekek pedig belerúgnak az oldalába. Mert sajnálják. Ottóról, a szomszéd fiúról kiderül, hogy már fojtott vízbe macskát. Mert az anyja megkérte rá, és mivel ő meg akarta tartani őket, az anyja megverte. Ottó mérgében megöli a kismacskákat. A nincstelenség szülte dühöt mindenki a nála gyengébben tölti ki. A férfiak az asszonyokon, az asszonyok a gyerekeiken, a gyerekek pedig az állatokon.
A regény talán leginkább sajnálatra méltó figurája Mesijás, a szellemi fogyatékos, beszédhibás cigány, akit csúfolnak és kinevetnek. És mégis, várják. Mesijás pedig csak mosolyog, és tisztelettudóan beszél mindenkivel, akivel összetalálkozik, érdeklődik hogylétük felől, beszélgetés közben a kalapját kezében tartja. A falubeliek olykor adnak ezt-azt neki, ruhát, ételt vagy munkát. Mesijás nem dolgozik sehol. Néha felássa valakinek a kiskertjét. De annyira sovány és annyira gyenge, hogy a férfimunkát nem bírja. Kimeszeli az ólakat, ha kell. Azt még meg tudja csinálni. Legtöbben a budit merítik ki vele. Ha már kukóson állt benne a szar és visszacsap a leve. Vagy nyáron, amikor a nyüvek hemzsegnek benne.
Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében talán az a legnehezebb, hogy éppen abba a világba, abba a valóságba visz el minket, amelynek létezéséről igyekszünk nem tudomást venni. Nincs magyarázat, nincs megoldás. Ráadásul egy olyan kisfiú elbeszélése ez, akinek mindennel egyedül kell megküzdenie. Mert ne legyenek kétségeink, végtelenül egyedül van. Olyan egyedül, akár egy prímszám. Mert a prímszámok csak magukkal oszthatók. Meg eggyel.
Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kalligram Kiadó, 2013.
