Somi Éva
El innen, el
Krasznahorkai olvasóit, sokadik kötete után, nem érheti meglepetésként a címből sejthető téma, miről lesz itt szó. A világról, világunkról. És benne persze magunkról, emberekről. Az egyetemes emberi létről, ahogyan az Krasznahorkai világszemléletéből következik.
Még ha csak keserű és pesszimista volna, könnyebben találnánk rokon műveket, főleg a lírában. (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas, Vörösmarty Mihály: Az emberek, József Attila: Reménytelenül; a közelmúltból Petri György költészetét említhetjük, részben Orbán Ottóét; még közelebbről a 2002-ben megjelent Édes hazám című antológiából többet is.) De a Megy a világ eléggé társtalan: a magyar prózában nemigen találjuk ezt a hangot. Nem is a pesszimista, a keserű a megfelelő szó rá, sokkal inkább az illúziótlanság, a szenvtelenség, a már-már könyörtelen józanság. Ráadásul ez nem is csak egy-egy opusra jellemző, hanem az egész életműre. Kertész Imre univerzuma ilyen még, ilyen konokul és következetesen illúziótlan. Talán Spiró Györgyé is.
Műfajilag nem egységes a kötet, hosszabb-rövidebb prózai műveket tartalmaz, korábban megjelenteket is. Minden más szempontból viszont nagyon is egységes, gondosan megszerkesztett. Három fő részre tagolt, ám nem szabad elfeledkeznünk a mindet összefogó Ő-ről, azaz az egész kompozíció elbeszélőjéről. Ő az ugyanis, aki az I. részben: Beszél, a II. részben: Elbeszél, és végül a III. részben: Elköszön. De azért mégsem ilyen egyértelmű az Ő egységessége: az első részben egyes szám első személyben, kijelentő módban, jelen időben megszólaló Ő nem feltétlenül azonos a másodikban egyes szám harmadikban, múlt időben beszélővel. A harmadikban megint egyes szám első személyben szólal meg, de a mondatok modalitása változik: a feltételes módú igealakok jelen ideje a jövőre is vonatkozik. Ez az Ő néha konkrét alakot ölt, pl. egy szinkrontolmácsét (Nine Dragon Crossing), egy kvázi oknyomozó riporterét (Az a Gagarin), vagy éppen a szerzőét (Fehér György Molnár Henrikje). Mégsem az egyedisége fontos a mindhárom részt egybefogó elbeszélőnek. Ő sokkal inkább egy általánosított figura. Ő – mi vagyunk.
Az alaphang is nagyon egységes, a kötetben uralkodó fő szólam miatt: „El kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes…” (Bolyongás állva). Ennek a témának a variációi jelennek meg az egyes darabokban a II. részben is. Pl. a sanghaji szinkrontolmács vízesésekhez vágyik, de nem jut tovább a világhírű autópálya- csomópontnál (Nine Dragon Crossing), vagy a valahol a spanyol határ közelében élő bányamunkás fiúnak talicskázás közben az zakatol a fejében, hogy egyszer „Elmegy innen, nekivág délnek.” (Egyszer a 381-esen). A III. részben, mely csupán néhány sor, mégis azonos súlyú az előző kettővel, az elbeszélő Ő nemcsak kifejezi, meg is indokolja, miért szeretne elmenni: „Én itt hagynék mindent […] mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.” Elmenni, el innen, bárhol élsz, Sanghajban, Varanasiban, Berlinben vagy Budapesten, el kell menni messzire: ez a folytonos elvágyódás jellemzi Őt bármely alakjában, de cselekedni képtelen. El sem tud indulni, és ha mégis elindul valamerre, előbb-utóbb visszatér a kiindulópontjához. Elmenni lehetetlen. Muszáj maradnia. Ez a paradoxon kapcsolja össze legerősebben a kötetben elhelyezett szövegeket. Más kötőelemek is fontosak. Az olvasónapló azonban nem a mély és részletes elemzés műfaja; ezért az alábbiakban csak néhány elbeszéléshez fűzök megjegyzést.
Az I. részből, a Megy a világ előre címűből éppen az előre a kérdéses, hiszen valójában nem tudjuk, hová tart, nem értjük a működését, nem ismerjük a lényegét. Szeptember 11. pedig arra döbbentette rá az elbeszélőt, hogy a WTC két tornyának ledőlése új korszakot nyitott az emberiség történetében, amelyből ugyanúgy nem értünk semmit, mint a régiből, és esélyünk sincs rá, hogy megértsük, mert leírásához a régi nyelv tökéletesen alkalmatlan. De az az egzisztenciális félelem és szorongás, mely elfogja az elbeszélőt, az emberiség számára már régebb óta ismerős.
Újraolvashatjuk az 1993-as A Theseus-általánost, itt nyeri el végső helyét az életműben. Ezért különösen fontos új elem az ajánlás: „Most már: Samuel Beckettnek”, az abszurd nagymesterének, aki talán a legmesszebb jutott a világ megismerése lehetetlenségének, és az emberi kapcsolatok, a nyelvi kommunikáció kiüresedésének felismerésében.
A II. részben az Az a Gagarin című írásban az elbeszélő egy intézeti ápolt, aki azonban nem súlyos eset, ezért kijárhat a pszichiátriáról. Így kezd nyomozni Gagarin után. Gagarin az első ember a világon, akinek tényleg sikerült kis időre itt hagynia a Földet. (Összefügg az I. rész A sebességről című szövegével, melynek elbeszélője lehagyni akarja a Földet.) Gagarin dicsőségét az egész világ megismerhette, ám a szomorú véget csak kevesen; itt most azt is megtudhatjuk, hogy miért történt úgy, ahogyan az elbeszélő szerint történt.
Kavafisz emlékének Az isztambuli hattyú címmel hetvenkilenc bekezdést szentel fehér – azaz betűk, sorok nélküli – lapokon. Mégse mondhatjuk, hogy üresek ezek a lapok, mert – miként Malevics a Fehér alapon fehér négyzet című szuprematista alkotásával –Krasznahorkai itt és így jut el a végső absztrakcióig. A fehér lapokhoz gazdag jegyzetapparátus tartozik, ezekből lehet sejtésünk, miről szól a nem elolvasható szöveg. Arról, amiről az első részt záró Nem a hérakleitoszi úton című is, amit a kezdő mondat így fejez ki: „Az emlékezés – a felejtés művészete.” Mindkét szöveg a részek záró fejezeteit alkotja, ez sem véletlen.
Krasznahorkai világában nincsen remény. (Ismerős: ez a refrénje a nagy Vörösmarty-versnek is!) Az ember előtt, bár egyre többet tud, a végső titkok, a végső dolgok – ugyanúgy, mint több száz vagy ezer évvel ezelőtt – megismerhetetlenek, rejtve maradnak. Áltathatjuk magunkat, de ha „csalás nélkül” próbálunk szétnézni, mint a Reménytelenül József Attilája, akkor nem sok marad. Ebbe a világszemléletbe nem illeszthető a remény vigasza. Ahogy Krasznahorkai sziporkázóan szellemes év(század)búcsúztatójában olvashattuk: „A remény a szelencében maradt.” A bökkenő csak az, hogy Krasznahorkai világa a mi világunk is.
Krasznahorkai László: Megy a világ, Magvető Kiadó, 2013.
