Limpár Ildikó
Hiszek egy IKEA-ban…
Ma már egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy kortárs regénnyel először filmes adaptáció formájában találkozom: Hollywood éhezi az új történeteket, és gyorsan reagál, ha a könyvpiacra kerül egy-egy ütősebb regény. Így járt Chuck Palahniuk Harcosok klubja című alkotása is: a mozis adaptáció már régen kultuszfilmmé és nagy kedvenccé vált, mire eljutottam odáig, hogy végre a könyvet is kézbe vegyem.
Na, már most: az a helyzet, hogy miközben ezt az olvasónaplót írom, „Apu Görcsbe Rándult Gyomra” vagyok: ennek a regénynek ugyanis annyi idézhető, sőt idézendő mondata van, hogy ha elkezdeném őket bemásolgatni, eleve túllépném e bejegyzés terjedelmi korlátait. Ugyanakkor épp ez a tulajdonság teszi a regényt kultuszkönyvvé: olyan igazságokat mond ki, amelyek egyszerűen megragadnak a memóriánkban, akár akarjuk, akár nem.
Palahniuk könyve olyan problémákat feszeget, melyekkel nehéz, mégis muszáj szembenéznünk – és teszi ezt olyan formában, mely egyszerre kísérletező és szórakoztató, ami igen ritka kombináció. Regényének alappillérje a meghasonulás motívuma, mely egyszerre jellemzi a társadalmat és a társadalom produktumát, a narrátort. A skizofrén narráció azonban olyan szimbolikus mélységgel bír, amin érdemes egy kicsit elgondolkodnunk.
Az nagyon gyorsan egyértelművé válik a regényben, hogy a fogyasztói társadalom kritikáját olvassuk: „Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek” – mondja Tyler Durden, amikor nem csak az elfojtott igazság, hanem az elfojtott én is valahogy a felszínre evickél. Lelkünk mélyén régóta ismerjük ezt az igazságot, de mivel kényelmes a civilizáció sodrásában maradni, marad a fogyasztói társadalomban betöltött szerepünk – és esetleg némi bűntudat időnként, melyet egy-egy látványos gesztussal próbálunk meg kompenzálni. Próbáljuk természetközeli énünket meg-megsimogatni azáltal, hogy lájkolunk a Facebookon egy szép, hegyről készült fényképet vagy valami cuki kutyás-cicás rajzot. Vagy íróként, azáltal, hogy összehozunk valami igazi Thoreau-Jack London modernizált szövegkombót, melyben egyértelművé válik az olvasó számára az Üzenet: a Természet az, ahol valóban kiteljesedhet, magára lelhet az én.
Az amerikai társadalomban fokozottan tetten érhető ez az alapvető kettősség: a természet utáni vágyakozás a civilizációban tobzódás kellős közepén. Ám míg eddig az irodalmi művek ezt a kettősséget úgy kezelték, hogy felvillantottak egy-egy olyan apró szeletkét a modern világból, ahol még lehetséges a Természetbe menekülés, Palahniuk világában mindent a technológia és a civilizáció ural, s nincs hová elvonulni. A vágy azonban csillapíthatatlan, kiirthatatlan – ezért irtani kell magát a világot, vagyis pusztítani, rombolni a civilizációt, hogy megteremthessük a béke szigetét, avagy az Éden kertjét. A mai világ skizofrén állapotát azonban pontosan jelzi az a tény, hogy ezt anarchiával próbálja elérni a főszereplő.
A pusztítás megkerülhetetlenségét hirdeti a Harcosok klubja – mármint az a titkos szervezet, mely az önmaguk férfiasságáért megküzdeni kész hímneműeket tömöríti. A lényeg: nem a győzelem, hanem a küzdés maga, melynek során mindkét fél elveszíti civilizált – avagy (a nők által) domesztikált – énjét. A külsőségek sutba dobása, a zúzódások, törések és véraláfutások kultusza sokrétegű szimbolikával bír: a civilizáció alkotta test szétroncsolása előfeltétele a férfias Éden visszaállításának, a test mint kultikus hely megfeleltetését erősíti egy olyan társadalomban, ahol Isten dicsőítése helyett a tárgyak imádata dominál. Ahol „egymás után vásároljuk a bútorokat. Azt mondjuk magunknak, ez a heverő a sírig kitart majd. Csak meg kell vennünk, és évekig elégedetten dőlhetünk hátra azzal a gondolattal, hogy adódjon bármilyen probléma, a heverő miatt már nem fáj a fejünk. De kell még egy étkészlet. Egy eszményi ágy. Függönyök. Hálószobaszőnyeg.”
A valláspótlékok világában a valláspótlékok elleni küzdés válik vallássá, vagyis valláspótlékká. A fanatizmus azonban kiüresíti a rendszert, mely így nagyon könnyen fordul önmaga ellen is. A tulajdonosból itt is tulajdon válik, a rendszer kiötlője egyben a rendszer áldozata lesz a regény vége felé – vagyis sikeresen létrehoz egy olyan világot, melyben ugyanaz a fő alapelv érvényesül, mely ellen fellépni készült a rendszer létrehozása által.
A narrátor-Tyler-Marla profán szentháromság igazi misztikus unió, magában foglalja a test és szellem egyesülését, a passzivitást és az aktivitást, az állandó halálvágyat (Marla) az állandó feltámadás (Tyler) reményében – és mindezt egy állandó alvás (halál)-ébredés (feltámadás) közti inszomniás állapotban éli meg a narrátor, hogy a végén, amikor „valóban” meghal és feltámad, kómában/őrületben folytassa a harcot a világ ellen. Mert a rendszer akkor is működik, amikor kiötlője, Isten, már távozásra kényszerült a világból. Mert a rendszer nem felejt: „Leveleket kapok a mennyországban, és mindegyik halványkék lapon azt olvasom, sohasem felejtenek el.”
Palahniuk elindított egy irodalmi folyamatot. Őt már soha nem felejtjük el, biztos helye van az örökkévalóságban a Harcosok klubja szerzőjeként. Az egyik halványkék lapot épp most írom neki.
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja. Ford. Varró Attila. Cartaphilus Kiadó, 2007.
