Limpár Ildikó
Kecske és káposzta Oposszum és eukaliptusz
Peter Carey kétszeres Booker Prize nyertes – ezzel rajta kívül egyelőre csak J. M. Coetzee és Hilary Mantel büszkélkedhet –, második alkalommal 2001-ben, Ned Kelly balladája című regényével érte el ezt a sikert. Én a magyar megjelenés után tíz évvel fedeztem fel ezt a művet, amely a tökéletlenség tökéletes megfogalmazásával nyűgözött le elsősorban.
Ned Kelly és világa ismeretlen ismerős a magyar olvasó számára. Olvasás közben érezzük a párhuzamokat a címszereplő és a számunkra ismerősebb betyárkarakterek közt, felismerjük Nedben az ausztrál Robin Hoodot, vagy akár Rózsa Sándort. A XIX. századi western hangulattal is tudunk azonosulni, amennyiben láttunk pár klasszikus vadnyugati filmet. Ez a regény mégsem hasonlít egyetlen korábban általam fogyasztott western- és/vagy betyártörténet-feldolgozásra sem, és ez egyértelműen Carey egyedi megközelítésének köszönhető.
A betyár-hős sztorik megkerülhetetlenül romantizáló, idealizáló szövegek, hiszen a törvényen kívüli rablógyilkosból a nép hőst kreál, hangsúlyozva az öntörvényű igazságszolgáltatás elfogadhatóságát, sőt, jogosságát. Ezt az aspektust nagyon érdekesen építi be a regénybe Carey, aki szembemegy a betyár históriák szokásos E/3-as elbeszélési módjával, és E/1-ben, naplóformában meséli a történteket, Ned Kelly szemszögéből. Így nem marad el az idealizálás, hiszen Ned nyilvánvalóan a maga verzióját tárja a naplóolvasó elé, előtérbe helyezi saját motivációit, valamilyen szinten „magyarázza a bizonyítványát”, jogos és logikus következményekként mutatva be betyárosodásának állomásait, a körülmények kényszereként állítva be kriminalizálódását, és mentségként nevezve meg a szegények segítését. Az E/1-es elbeszélés azonban kötelez, és az idealizáló tendenciák mellett épp ez a narráció biztosít a szövegnek olyasfajta hitelességet, amely a regényt a történelmi regények kategóriájába helyezi.
Az, hogy a regény írását alapos kutatás előzte meg Carey részéről, tagadhatatlan, és nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a Kelly-banda történetét végigköveti a rendelkezésre álló források alapján (és kiegészíti azt logikus, kerek egésszé); a hitelességre törekvést legszembetűnőbben a naplóforma narrációs technikája mutatja. A regény Ned Kelly egyetlen fennmaradt írásművének stilisztikai jegyeit mutatja: csakúgy, mint a körülbelül ötvenoldalas Jerilderile-levél, a regény is zavaros mondatszerkezetekkel íródott, a vesszőhasználat tökéletes kiiktatásával, ugyanakkor megtartotta a szövegnek azt a sajátosságát, hogy a naplóíró alapvetően helyesen írja le magukat a szavakat, és e technika eredményeképp olyan olvasnivalót kapunk, amely érzékelteti az emberrel, hogy egy tanulatlan ír férfi történetét olvassuk, ugyanakkor nem akasztja meg az írást minden második szó, egész gördülékeny a szöveg. Bevallom őszintén, hogy a magyarra átültetett, tájszólásokkal tűzdelt szövegeket én nagyon nehezen olvasom, és egy idő után kifejezetten idegesít, ha lépten-nyomon rossz helyesírással fordulnak elő a szavak csak azért, hogy érzékeltessük a karakter műveletlenségét, és nagyon örültem, hogy itt a kecske és káposzta (akarom mondani, a regényben többször előbukkanó oposszum meg az eukaliptusz) egyaránt megmaradt – ráadásul mindez a hitelesség jegyében. Ugyanígy jellemzi a szöveget a nyers szókimondás és az eufemizmus jól működő kettőssége: mivel a naplót Ned saját lánya számára írja, az igazán káromló szavakat nem ismétli egy az egyben, hanem kipontoz belőle annyit, hogy pontosan tudjuk, mely szó állt ott az eredeti szövegkörnyezetben, de mégsem tolja a képünkbe a szitkozódás legalpáribb rétegét. Ugyanakkor a ténylegesen leírt kifejezésekben megjelenik az egyedi ausztrál és ír íz, amely tökéletesen rajzolja meg a regény világát, és különíti el az amerikai westerntől – ráadásul ezt a jellegzetességet a magyar fordítás is nagyon jól hozza, Molnár Miklósnak köszönhetően, aki nagyon jó érzékkel nyúlt a szöveghez. Ilyen szókinccsel és mondatokkal küzdeni heroikus munka lehetett, az erőlködésnek azonban még a nyoma sem érződik a végleges szövegen.
Ned Kelly balladája: legenda, mely egy személyre összpontosít, ám a regény ennél jóval mélyebbre nyúl. Milyen dolog írnek lenni a XIX. századi Ausztráliában? Milyen élet jár ezen a helyen, ebben a korban egy nőnek? (Kelly anyja és lánytestvérei, valamint szerelme életútját bemutatva kapunk erre a kérdésre is válaszokat.) Mit jelent a gyermekkor, ha gyermekként kell az apa helyébe állnod? És egyáltalán: hogyan lehet megélni ír telepesként a semmi közepén, ha nincs férfiember, aki dolgozzon a földön? Lehet-e becsületes életet élni akkor, amikor a rend őre sem büszkélkedhet becsülettel? De vajon létezik-e olyan, amit ma úgy hívunk: betyárbecsület?
Egyszerre szórakoztató és marcangoló, fiktív de történelmi regény, és legfőképpen: irodalom, mely könnyeket csal az ember szemébe, a komikum és tragikum határán egyensúlyozva.
Peter Carey: Ned Kelly balladája. Ford. Molnár Miklós. Palatinus, 2003.
