Dani Viktória
Az idő mögötti térben
Hartay Csaba: A jövő régészei, 2012
„Alig van helye a jelennek. Nem férünk az időtől.” Időben, térben, és ezek keverékében bolyong egy fiú. Megfigyel. Addig nézi és elemzi figyelme tárgyát, míg el nem ér annak velejéig, úgy fotózza le, írja meg, mintha a NAGY OKOS LEXIKONNAK írna szócikket. Titkokat fejt meg, és nem válogat: egyformán fontos neki minden, amit lát. Nem átall ódát írni a hétköznapokhoz.
Valami van itt az idővel, érzi, és mi vele bolyongunk, rábízzuk magunkat, várjuk a megfejtést, a csattanót, a NAGY IGAZSÁGOT, a poént, mert „Egyedül vagyunk, nincs még egy időnk.” Szerencsések vagyunk, hogy ez a fiú ilyen sokat töri a fejét jelenen és elmúláson. Hátha ő majd megmondja nekünk a tutit, és akkor ez a könyv lehet az új KISOKOS, a kirégészkedett jelenünk.
De hol van az idő? És miért ennyire fontos? Talán azért, mert ki lehet belőle halni? És a halottaink hová mennek? Milyen térbe? „Felkereshető-e a múlt? / És ha igen, olyan-e, mint amilyen volt, / vagy azon is változtattak időközben?” Jaj, de bonyolult ez. „A Mona Lisa mögötti tájon barangolok.” A megfigyelés széles spektrumú, a hétköznapok eseményeinek és tárgyainak tű éles leírása segíti. Amit a fiú megvizsgált, és leírt, az már VAN. Nem tűnhet el. Ez fogódzót ad.
„Gyere, nézd meg a legnagyobb üveggolyómat – / hív át hozzájuk a szomszéd fiú. / Benyitunk a kamrába. Ott az üveggömb. / Belsejében két fiú nyit be egy kamrába.” Még ha akadnak is párbeszédek, a versek mögötti tér csendes. A fiú nagy, nyugodt terekben sétál. Ha nem talál, nyit magának. Szemhunyásnyi időkre osztja a jelent.
És a fiú megy. Vízi lény ő, vízvezeték-szerelők, sikáló mosónők, halak, teknősök, hattyúk cimborája. Tóba, hínárba gázol, jeges tavon vág léket, éjjel csuromvizesen ébred, gőzölgő háttér előtt él. Folyó, híd, vízpart, tócsa a kulisszája. „Mentem volna ki inkább egy mólóra, mit adnak a víz alatt. / Nézni volna jó, merengeni egy kertben. Kopár is lehet.” Az apró dolgok jelentőségével ő már jó ideje tisztában van. Útja magányos, de nem komor. „Középen ott az emésztő. / Egy gödör, tele hulladékkal. / Ha szórakozni akarok, nem oda megyek.”
„Jó volna viccesebben élni.” – milyen igaz. Felírjuk a KISOKOSBA. „A semmi különöst / Nehéz elfogadni”. Ennyi biztonságot nyújtó jelendarabkával azonban talán már nem is olyan nehéz. A jövő régészeinek segédje helyettünk is kutat, mi pedig kicsit megnyugszunk – idő, tér és halál mintha érthetőbbé, megfoghatóbbá, és kevésbé ijesztővé vált volna.
De azért nem árt vigyáznunk:
Kezdet
Fél háromkor
úgy voltam vele,
majd este lenyírom a füvet.
Este hattól
kisebb megszakításokkal
reggel hétig esett.
Elrontottam.
Tegnap fél háromkor
kellett volna lenyírnom a füvet.
Egy teljes élet elrontása is
valahogy így kezdődik.
