Toroczkay András
Vilkó Guns N’ Roses-a
Nagyon szép, nagyon fárasztó könyv lett Takács Vilmos Vilkó a Pisztolytáska és rózsapatron - A Guns N' Roses és én című „inkább regény” műfaji megnevezésű munkája. Nagyon szép, mivel küllemére a kiadvány hibátlan. Keménytáblás, ötletes borító (az együttes egyik kazettája és mellette egy ceruza), gyönyörű kivitelezésben elsőrangú képanyag, minőségi papír, színes-szagos körítés, egy szavunk sem lehet. Karácsonyi ajándék-gyanús. Még akkor is, ha a belbeccsel akadnak gondok sajnos.
Takács Vilmos Vilkó, aki mellesleg a Hollywood Rose nevű tribute banda gitárosa, beleadott apait-anyait. Nem véletlenül zenél a Guns N' Roses életművére építő zenekarban. Igazi rajongó. És miért is ne írhatná meg a történetét épp az, aki az éppen felszakadt Vasfüggöny vörösebb oldalán állt, a puha diktatúrába született, kapitalizmusban kamaszodó közép-kelet európai kisember, aki az amerikai kultúra Magyarországra betörésével nagyjából egy időben felfedezi magának a világ akkoriban legismertebb, legmenőbb zenekarát, és onnantól fogva megváltozik az élete?
Lehetne ez érdekes.
Egy olyan regény, amely a Guns N' Roses iránti rajongásról szól. Arról az élményről, milyen volt vadászni a cikkeket különféle újságokban az internet előtt. Hogy milyen volt másolni a zenéket az mp3 előtt. Hogy milyen volt VHS-kazettákra felvenni tévéműsorokat, és azokat rongyosra nézni az internetes videómegosztók korszaka előtt. Hogy milyen volt rajongani, tényleg rajongani az ikonjainkért, kiplakátolni a szobánk falát, tudni fejből minden velük kapcsolatos információt, hiszen az információ hatalom, amit olyan jól esik érezni, mikor a tanítás szüneteiben bandázik az ember.
De nem csak ez lehetne érdekes ebben a kötetben, hanem az is, milyen élete van egy tribute zenekar gitárosának. Milyen lehet zenekart alapítani, koncertezni, milyen konfliktusokkal jár zenekaron belül és kívül? Mit kell feladni? Hogy mivel jár az, ha az ember a gyerekkori fantazmagóriának szenteli életét? Miért nem ír saját zenét inkább egy tribute zenekar? Ha ír, miért nem annyira sikeres?
Amiről Vilkó beszámol, az sajnos nem túl érdekes. A könyvet lapozgatva egyre dühösebb és dühösebb lesz az olvasó, mikor kevés nyomát látja dramaturgiai érzéknek, kevés nyomát az emlékek súlyozására tett kísérletnek, valamiféle szelekciónak, medernek, visszafogottságnak (ki szerint jó ötlet például a „második felvontatás” mint fejezetcím?). Egyszóval szerkesztői munkának.
A könyv olyan gigászi terjedelmű, véget nem érő, mint a Use Your Illusion-turné. Az amúgy halálosan szimpatikus Vilkó mesél, mesél, mesél, azaz inkább csak beszél, beszél, beszél, vagyis inkább csak fecseg, fecseg, fecseg. Hogy mit eszik, mit iszik, hova teszi a lábát a turnébuszban, melyik érdekes várost szeretné megnézni, melyiket nem, mi történik egy turnén a benzinkútnál (semmi), mik az akkordjai egyik-másik dalnak, mi az a slide-gyűrű, mit csinál a flanger, és így tovább. Olyan ez a könyv, mint a spagetti incidens. Vagy mint amikor a kisgyerekek megmutatják a szobájuk legutolsó játékát is. Például elmesélni, hogy mit hallunk egy dalban (ilyenkor vagyunk hálásak a sorsnak, hogy a GN'R három lemez után feloszlott) egészen hajmeresztő vállalkozásnak tűnik, akármennyire lelkesen van is előadva, és akármilyen jó is az a dal.
A legjobban az a zavaró, hogy nincs kellőképpen tisztázva, ki beszél, kihez, miről. Vilkó mint rajongó szólal meg? Vilkó mint zenész beszél? Vilkó mint személytelen elbeszélő szolgáltat információkat nekünk? Mi kik vagyunk? Akik szeretik a Guns N' Rosest? Akik a Hollywood Rose-t szeretik? Akik soha nem hallottak róla? Mi zenészek vagyunk? Mi nem vagyunk zenészek? Érdemes rendet vágni ebben a dzsungelban, mielőtt valaki könyv írásába kezd.
Ha ezek a kérdések tisztázva lettek volna, az egyébként nyilvánvalóan értelmes gitáros könyve kihagyhatatlan alapmű lehetne. Ha Vilkó fecsegését egy szigorú szerkesztő kordában tudta volna tartani, a kötet humora is nagyobbat szólt volna. Ha Vilkó (vagy valaki más helyette) képes lett volna a lényegre szorítkozni..., de már én is kezdem.
Ezzel együtt sok rész, főleg a könyv eleje, amikor arról van szó, milyen volt Vilkónak megismerkednie Axl Rose csapatával, képes visszaadni azt az óriási lelkesedést, ami akkoriban nagyon sokunkat jellemezte. Kár, hogy ez a lelkesedés a későbbi oldalakon nem párosult a józan, felnőtt férfi rálátásával, hanem megmaradt ugyanazon a szinten.
Volt egy barátom a gimiben, aki imádta a Guns N' Rosest. Szles Bandinak hívtuk. Én szintén imádtam a Guns N' Rosest, a mai napig fejből tudom a dalszövegeik 90%-át, vagyis többet tudnék Axl Rose-tól idézni, mint például József Attilától, és a szerelmem a Guns iránt sosem múlt el, de meg sem közelítette Bandiét. Emlékszem, amikor az alföldi kisváros kocsmájában (azóta takarmánybolt nyílt a helyén) ránéztem, ahogy szorongatta a fél cent whiskey-jét, amire két hónapig gyűjtött, megijedtem. Hosszú haja volt, megtanulta az összes dalt az Appetite for Destructionről, addig pózolt a tükör előtt, míg képes nem volt cigivel a szájában pengetni, természetesen ugyanolyan gitárja lett, mint Slashnek (csak az olcsóbb), naná, csak azokat a dalokat hallgatta, mint amiket Slash. És így tovább. Szles Bandi most Londonban él, szakács, és tök boldognak tűnik. Szerintem már letett arról, hogy egyszer kimegy Los Angelesbe, bemegy a Rainbow bárba, ahol rendel egy Jack Daniel's-t és várja, hogy valaki megkocogtassa a vállát, „hé, Bandi, let's jam”. Remélem.
Takács Vilmos Vilkó: Pisztolytáska és rózsapatron – A Guns N' Roses és én. Pluralica Alapítvány, 2013, 368 oldal, 4123 HUF
