Somi Éva
Egy másik halál
Dosztojevszkij jó hívószó a Másik halál elolvasásához, és kulcs is lehet Barnás Ferenc legújabb könyvének megértéséhez. Ugyanakkor kíváncsivá is teszi az olvasót: vajon Barnásnak sikerült megközelítenie, netán elérnie az európai regényirodalom egyik legmagasabb csúcsát?
Dosztojevszkij az emberi lélek és tudat legmélyére látott, és ehhez az adekvát írói nyelvet is megteremtette: Raszkolnyikov, Szvidrigajlov, Kirillov, a Karamazov testvérek lázas belső monológjai, túlfűtött dialógusai, parázs vitái az emberi élet érteméről, legnagyobb filozófiai kérdéseiről nemzedékek számára katartikus élményt jelentettek, és jelentenek ma is a gondolkodó, olvasó emberek számára. Az egymással is bonyolult viszonyrendszerben lévő szereplők, a polifonikus regényszerkezetben játszódó események nemcsak az egyes ember, hanem a XIX. századi orosz társadalom problémáira is keresik a választ és a megoldást. A klasszikus értelemben vett nagyregényeket a regénytipológia a tudat- és eszmeregények közé sorolja.
A Másik halál is tudatregény, ez a lényegi hasonlóság Dosztojevszkijjel, és ez nem kevés. Mert ebből meg az következik, hogy saját regényéhez, ami terjedelmét tekintve kisregény, Barnásnak is saját nyelvet kellett találnia, és ezzel bizonyos fokig még nehezebb helyzetbe is hozta magát. Mert míg Dosztojevszkij hősei általában egzaltált figurák, szenvedélyesen hisznek vagy tagadnak egy-egy eszmét, addig Barnás hőse, aki egyes szám első személyben beszéli el életének egy válságos időszakát, lecsúszott figura. Ő nem eszméket követ vagy tagad, hanem ebben a válságkorszakban egykori önmagát, széthullóban lévő személyiségét próbálja szüntelen gondolkodással, emlékezéssel összerakni. Az elbeszélő (nevét nem ismerjük) nem kronologikus, erősen töredezett, mégis sodró lendületű magánbeszédéből összerakható életének külső eseménysora. Valaha volt családja, biztos egzisztenciája, munkája (tanárként több iskolában, még egyetemen is tanított), rendes élete. Aztán egyszer csak minden odalett. A traumatikus élmény egzisztenciálisan és mentálisan is kiütötte, valósággal leterítette. Bár nem hajléktalan, mégis szinte az utcán él, naphosszat járja a fővárost, saját „vonalait”, miközben kényszeresen megszámol mindent, mániákusan elolvassa az összes feliratot. Felfedezi, hogy mennyi hozzá hasonló alak rója a köröket, pl. a „sálas ultra”, a „csapzott férfi” és a „hajlongós”. De neki legalább tető van a feje fölött, egy szoba-konyhás, 4. emeleti lakás egy pesti bérházban, ahol a szintén lecsúszott egzisztenciájú lakók között működik valamiféle szolidaritás. Az elbeszélő üldözési mániája akkor lesz nyilvánvaló, amikor rácsokat szereltet ennek a lakásnak az ablakára és ajtajára. Alig eszik, főleg paradicsomos tésztán él, viszont annál többet iszik. Mikor az üres üvegek már nem férnek el a lakásban, a gangon tárolja őket.
Ez az erősen redukált élet teszi lehetővé legfőbb törekvését, hogy naphosszat csak gondolkodjék. Úgy próbál egyben maradni, hogy egyetlen gondolat körül forog az elméje, amit utólag így összegez: „Azon gondolkodtam, hogy miért fulladt be újra és újra az életem, amely talán akkor is befulladt volna, ha van kibe fogódzkodnom, amelyet talán akkor is elrontottam volna, ha van mibe kapaszkodnom.” Azt próbálja kitalálni be-bevillanó emlékeiből, hogy mi volt azelőtt, mi mikor történt. Emlékezetében nagy-nagy hiátusok vannak, és a meglévő emlékek is összekeverednek térben és időben. És hiába, hogy elméjét teljesen kitölti a szüntelen gondolkodás, ha újra és újra valami olyasmi történik vele és benne, ami megakadályozza azt, hogy megtalálja a választ a gyötrő kérdésekre.
Miként a Szabad-ötletek jegyzékét író József Attila, egyszerre szolgálva a (rá irányuló) terápiát és az (önmagára irányuló) önterápiát, ott billegve azon a keskeny határon, amely a borderline személyiséget az egészségestől elválasztja, Barnás hőse is átéli személyisége megkettőződését, identitásválságát. Nemcsak azon tűnődik ugyanis, hogy mi történt vele, mi történik benne, hanem azon is, hogy azonos-e önmagával: „… olykor az az érzésem, mintha nem is én mondanám, hanem a másik. Én és a másik. Hacsak nem vagyok eleve a másik. Úgy lenni én, hogy nem vagyok én?!”
Nem csoda, ha olykor az, vagy olyan, vagy másféle dolog történik vele vagy benne, amit néha megpróbál leírni, bár valójában kifejezhetetlen. Egy helyen mégis megfogalmazza az egyik lefolyásút (mert többféle is van): „… nem is történik, csak van, egyszerre csak van […] érzed, és nem fekszel le, nem mersz, csak állsz, nem ülsz le, nem mersz, állsz, egyhelyben állsz […] aztán menned kell, mész, mész, csak mész…” Az ilyen állapotoknak súlyos következményei vannak: pl. beviszik a Sürgősségire, nyilván eszméletlen állapotban, vagy mint amikor kukákban matat, fürdőnadrágban, papucsban. Semmilyen terápia nem segít, hiszen nem szedi be a gyógyszereket, nem fogadja meg az orvosok szavát, el sem tudja mondani, mi a baj. Legfőképpen pedig nem hagy fel az ivással.
Életének ebben a válságos időszakában a legfontosabb emberi kapcsolata egy német pincér, Michael Landenberg, akivel a személyes találkozás után sokáig leveleznek, később hosszú telefonbeszélgetéseket folytatnak. Sorsukban lényegi hasonlóság, hogy mindkettejük élete kettétört. A kapcsolatuk nemcsak a nagy beszélgetésekben merül ki, Michael igazi jótevő is az elbeszélő életében: mikor megtudja, hogy barátja Átiratok címmel egy regényen dolgozik, hat éven át annyi pénzt utal át neki, hogy a megélhetésre ne legyen gondja. (Más kérdés, hogy a regény jóval később készül el.) Michael azonban egyszer csak öngyilkos lesz, meghal. Elapad a pénzforrás, az elbeszélő lakásában pedig egyre csak gyűlnek a sárga csekkek, hiába égeti el őket, a tartozása egyre nő. Michael öngyilkossága, amellett hogy sokkolóan hat rá, egy lehetséges, jóllehet negatív kiutat is mutat neki reménytelen helyzetéből: ez a választás az elbeszélő számára is fennáll.
A szabad akarat és ezzel összefüggésben az öngyilkosság kérdése is alapvetően filozófiai kérdés, gondoljunk Az ember tragédiájának Ádámjára. Albert Camus, a francia egzisztencializmus egyik fő képviselője pedig egyenesen így fogalmaz: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.” Barnás hősét azonban sokkal több szál kapcsolja az élethez, csak Michael öngyilkosságán gondolkodik, a sajátjáén nem.
Mert egyszer csak elkezdődik valami más, egy lassú folyamat. Fontosabb állomásai ennek, hogy az elbeszélőnek végre sikerül munkát találnia egy régi ismerőse révén. Egy volt tanítványa – már másodszor éri ilyen szerencse – jelentős anyagi támogatásával ki tudja fizetni a tartozásait. Az állás – teremőr egy galériában – éppen megfelelő a számára, el tudja látni a feladatát, bár a bezártság gondot okoz. Muszáj itt is járkálnia, faltól falig. Ezt elnézik neki. Nincs más dolga, mint figyelni. Figyelés közben zavartalanul gondolkodhat, a kiállított képek is sokat segítenek: olyan asszociációs folyamatokat indítanak el benne, melyekkel könnyebb lesz visszatalálni önmagához. A magányt és a némaságot kezdik felváltani az emberi kapcsolatok, beleértve a kommunikációt is. Újra találkozni kezd a lányával, főnökével és munkatársaival pedig elfogadható emberi viszonyba kerül, ami szintén fontos ahhoz, hogy ki tudjon mászni a gödörből. Egyikükkel, az idős Grófnővel (aki ténylegesen Esterházy leszármazott) igazi, mély barátság is kialakul. Amikor a betegség az elbeszélőt is utoléri (egy daganatot távolítanak el a nyakáról) az olyan, mintha szimbolikusan kivágnák belőle az olyan és a másféle állapotokat is. Visszatalál az életbe. Gondolataiban egyre több emlék kerül a helyére, kitisztul a feje, és tényleg megírja az Átiratokat. Egy írói ösztöndíjjal az USA-ba repül. Életének válságkorszaka ezzel véget ér. A gyógyulásban neki magának legalább akkora szerepe volt, mint a külső tényezőknek. Az elbeszélő egy 21. századi hőstípus, azon kevesek képviselője, akik képesek kiemelkedni válságos időszakukból, és folytatni tudják kettétört életüket.
Az élősködő (1997), a Bagatell (2000), A kilencedik (2006) után a Másik halál (2012) a regényciklus befejező darabja.
Barnás Ferenc: Másik halál, Kalligram, 2012.
