Mohácsi Balázs
Az otthontalanság otthona
A német írónő, Jenny Erpenbeck regényének talán kissé meglepő módon egy brandenburgi tó melletti telek a főszereplője. Viszonyítási pontként a magyar olvasónak valószínűleg reflexszerűen eszébe jut Bodor Ádám Sinistra körzete, de az csak távoli párhuzammal szolgálhat. A hasonlóság ugyanis nem tematikus, hanem formai, csakhogy míg a Sinistra részei önálló novellák, addig az Otthon legtöbb fejezete nem áll meg önmagában, egytől egyig a regényszerkezetre utalt.
Amíg a táj egyfolytában adott és változatlan (kivéve a földtörténeti bevezetővel szolgáló Prológust), addig négy generáció összesen tizenegy képviselőjének életébe kapunk bepillantást, akiknek az elmúlt cirka száz év során közük van a helyhez – illetve tizenkettedikként említhetjük a kertészt is, aki azonban mintha inkább a természeti és nem az emberi szférához tartozna. A kertész alakja talán a legérdekesebb és legfontosabb az egész szövegben. A kertész fejezeteiben olvasható évszakról évszakra és évről évre ciklikusan ismétlődő házkörüli munkák egyszerre sugallják a változatlanságot, ám az apró változások (pl. kidől egy fa, felfűrészeli; az odvas diófát először betonnal kiönti, következő évben viszont kivágja stb.) mégis tanúskodnak valamifajta lassú, természetes, folyamatos (át)alakulásról. A kertész fejezeteinek pedig annyiban kifejezetten feladata is a regényidő múlásának összezavarása, hogy nincs minden esetben összhangban az egyes szereplők fejezeteivel, az időben néha előresiet, néha lemarad.
A szereplők fejezeteinek mikrotörténetét általában csak egy-két utalás helyezi el az időben, A nagygazda és annak négy leánya fejezet dátumaiból is csak hozzávetőlegesen tudunk következtetni arra, hogy a századfordulós nyitókép után egy-két évtizeddel adja el három darabban a nagygazda legkisebb, negyedik (megbolondult) lánya telkét, vagyis nagyjából 1930 táján. A telek egyik részén aztán egy építész építtet nyaralót, innentől pedig a szereplők történeteinek origójában ez a nyaraló van. Ebbe a regénytechnikai megoldásba, bár kétségkívül tetszetős és figyelemre méltó, nem szabad belefeledkeznünk, hiszen Erpenbeck Otthona jóval többet kínál narratológiai érdekességnél, a regény tétje ugyanis mégiscsak az volna, hogy elszámoljon a XX. század német és világtörténelmével.
Ennek megfelelően egész változatos a szereplők sora. Az építész a hitleri Németország kegyeltje, az Albert Speer vezette Germánia-projekt építésze (jóllehet egy elharapott félmondatból megtudjuk, egyik dédanyja zsidó volt, ezt azonban elhallgatja). Az NDK-ban egy ideig ügyeskedés révén sikerül fontos pozíciót betöltenie, ám rövidesen disszidálnia kell. A kislány annak a gubeni zsidó posztógyárosnak a sarja, aki az építészékkel szomszédos parcellát vette meg – ezt a telekdarabot a rá épített fürdőházzal aztán a „zsidótlanítás” keretében az építész „jutányosan” féláron megveszi. A kislány története eszünkbe juttathatja Uri Orlev Sziget a romok közöttjét, csakhogy nem happy enddel végződik, a gettóban bujdosó kislányt végül elkapják, lágerbe viszik és agyonlövik. Kap egy fejezetet az a szűz vöröskatona is, aki megerőszakolja a nyaraló rejtekhelyén megbúvó asszonyt, az építész feleségét, amikor lovasszázada Berlin felé a tónál éjszakázik.
Az egymás mellé rendelt szereplők látszólagos hierarchiátlanságából kitűnik az írónő alakja, akinek mondatai, gondolatai a regény ars poeticájául is szolgálhatnak. Tudni kell róla, hogy a ’30-as években férjével a Szovjetunióba emigrált a náci Németországból, mivel kommunisták voltak. Az építész disszidálása után államosított nyaralót először kiutalják az írónőnek, aztán nagyjából a rendszerváltás környékén megveszi. Erpenbeck kisregénye valójában az otthontalanság története. Az eredeti cím Heimsuchung, vagyis otthonkeresés – Blaschtik Éva egyébként kiváló fordítása ezen az egy ponton sajnos megkérdőjelezhető. A szereplők történeteiből egyre az derül ki, miként nem otthon nekik ez a nyaraló, Németország, az emberiség. Ezt a problémakört fogalmazza meg, járja körül az írónő fejezete. „[A]z otthonnak már sosem Bajorország, sosem Balti-tenger vagy Berlin lesz a neve, az otthon átváltozott azzá az idővé, ami már letűnt.” (103.) Az írónő kétsége, pesszimizmusa érthető, a nácizmus, majd a szocializmus jóvátehetetlenül rányomta bélyegét az emberek sorsára, érthető, hogy a megtapasztalt hazátlanság-élmény jóformán egyetemessé tágul benne, „akinek nem egy ország, hanem az emberiség lett volna a hazája, örökre megmaradt honvágynak a kétely.” (103.)
Németország egyesülése után az építész feleségének rokonai visszakérvényezik a nyaralót. Az írónő unokája – aki egyébként, amint azt Kiss Noémi utószavából megtudjuk, maga Jenny Erpenbeck – kénytelen azzal szembesülni, hogy amit otthonának hitt, nagyanyja öröksége, valójában nem is az övé. Az albérlőket – egy vitorlázás-függő házaspárt – is rosszul érinti ez a változás, hiszen hosszú évek óta bérlik már a nyaralóhoz tartozó fürdőházat. Ez a mozzanat arra mutat rá, hogy a két „átkos” rendszer utáni takarítás is felborítja az emberek életét.
Az otthontalanság otthona az a hely, „ahol a bánat súlytalan” – jut eszünkbe a Quimby zenekar híres számának első szakasza –, de nem így van Erpenbecknél: ebben a nyaralóban összpontosul a XX. század jóformán minden traumájának rossz emléke. Ez akkor is így van, ha az előtérbe inkább a kellemes családi, gyerekkori emlékek vannak állítva – mögéjük kell nézni. A regény végén, az Epilógusban munkások jönnek és lebontják az elhanyagolt, penészedő házat. „Mielőtt ugyanazon a helyen egy másik ház épülne, a táj egy röpke pillanatig ismét hasonlít önmagára.” (165.) – szól az utolsó mondat. Akár el is hihetnénk, hogy elérhető ez a tabula rasa-szerű pillanat, de szó sincs erről. Minden erőfeszítés, hagyománytagadás vagy -rombolás, történelemhamisítás ellenére sem érhető már el az idill, a regény Prológusában megfestett ember előtti, földtörténeti kor. A XX. és a XXI. századi ember hagyományának – ha tetszik, ha nem – immár szerves része a nácizmus és a szocializmus emlékezete. Azok „feldolgozása” nem fogja (nem tudja) azt eredményezni, hogy lesz idő, amikor nem kell számot vetni velük. Az elbontott házak helyén persze épülnek másikak, de ez csak annyit jelent, hogy eggyel több ház emlékéhez kell reflexíven viszonyulnunk.
Ha ezt a folyamatos, befejezhetetlen feldolgozást feladatnak tekintjük, úgy Erpenbeck regénye – rengeteg másik mellett – fontos állomása ennek a feldolgozásnak. Ha azonban ez minket már nem érdekel, untat, mert a sokadik bőrt húzza le erről a (nyilvánvalóan kimeríthetetlen) témáról, akkor nem muszáj a kellemes emlékek mögé nézni, akkor olvassuk Erpenbeck regényét azért, mert jól szerkesztett, a figyelmet mindvégig fenntartó történet.
Jenny Erpenbeck: Otthon (ford. Blaschtik Éva), L’Harmattan, Valahol Európában sorozat, 2012
