Nagy Dániel
Egymásból nyíló világok
Egy kísérletező író, költő próbál megragadni valamit, egy olyan teret, amit majd ismerni fog kívül-belül, ahová beengedheti saját teremtményeit, gondolatait, és legfőképp olvasóit. Igazítja, foltozza, tágítja ezt a világot, kötetről kötetre. S hogy Tandori Dezsőnek már pályája elején kiforrt rendszere volt, annak a nyitottságnak, munkabírásnak köszönhető, ami a későbbiekben is jellemzi őt. Pedig a 60-as, 70-es évek folyton-alakuló világában nem volt egyszerű felépíteni egy olyan karakteres környezetet, amelyben megannyi művészettörténeti, magánéleti és fiktív motívum működik egymás mellett. Mert működik, még akkor is ha – ahogy Farkas Zsolt említi Az író ír. Az olvasó stb. című tanulmányában – a „Tandori-művek olvasásának végterméke: néhány gramm arany és hatalmas meddőhányóhegyek.”
Az 1983-ben megjelent A feltételes megálló című kötettel behatóan meg lehet ismerni a Tandori-világ minden szegletét. A kötet három részre van tagolva, s ezeket a versek kronológiája, valamint formája tartja össze. A formagazdagságot képversek, prózaversek, szonettek és szabadversek példázzák. A könyv törzsét azok a veréb-létforma mindennapjait leíró szövegek adják, melyek egy hangsúlyos ellentétet helyeznek középpontba, olyat, amelyet maga Tandori is óvatosan kezel – a madarak bezártságuk során (Tandori dolgozószobája az egyik ilyen „kalitka”) folyamatosan felveszik a kapcsolatot azzal a kinti világgal, ahonnan valójában származnak, s ez a felismerés indít el egy erős filozófiai vonalat a prózaversekben. Példának egy részlet: „…hogy ha egy újabb / madarat hoznánk ide, pusztán a témabővítés vezetne, bár ez is / kétségtelen szempont, s azért sem lényegtelen, mert az embereknek / kell a legfelszínibb változatosság, olvasmányosság,…”. A kötet ezt a harmadát azonban más is erőssé teszi. Bárhol is kezdek bele ezekbe a történetekbe, olyan érzésem van, mintha egy nagy emléket olvasnék, melyet oldalról oldalra mesél el Tandori, vagy fiktív alakja (Trandoni), folyamatosan mozgatva motívumait, helyszíneit. Ennek eredményeképp nagyon közeli kapcsolatba kerülök mindennel, ami ő: verebek, állatok, tárgyak rendszere a hálószobában, Krisztinavároshoz fűződő kapcsolata, kedvelt napilapok. Ez a személyes hangvétel prózaverseiben jobban erőre kap: „Nemsokára elfog pihenni; most még mindig jobb / kezemen kuporog, / két szárnyát leengedi oldalt, a háta domborodik, mintha / viselne rajta valami terhet, / mintha egy Utolsó Sarj lenne, valahol a Sziklás-hegység vidékén, / nem lehetnék én sosem ez a veréb, / lehetőségeimet meghaladja létezése, / és a tollai fényesek.
A kötet további része pedig még jobban megerősíti állításomat, a könyv tényleg egy emlék. Emlék magának, feleségének, az impresszionistáknak. Ezeken az oldalakon egyszerre találkozom Szép Ernővel, Utrillóval és Korniss Dezsővel, képverseit pedig Duchamp-nak és Kleenek ajánlja. Egyik világból zuhanok a másikba. S ezt nem könnyű megszokni. A képversek sokszor megfejthetetlen sorozataiban művészetfilozófiai utalások vannak, amelyeket tisztább impresszionista-szakasz követ, de hatalmas a tér – nincs kapaszkodó, pusztán az a háttértudás, ami nem biztos, hogy az olvasónak birtokában van.
Nehéz összefoglalni a kötet egészét. A sokszor egymást kiegészítő, mindig-folytatódó madártörténetek maradandóak maradnak. Már csak az ilyen mondatokért is: „Ahogy a kezemben Gerd Müller nyilatkozata alatt aludt, hüvelyk- / ujjamhoz ért a szemhéja; / éreztem lüktetését, láttam, ahogy le- és visszaszalad / halványkék karéja”. S hogy valójában mi is ez a kötet, arra záró versében válaszol: „..itt ez a könyv. Veszelszky, Szomory, Szép Ernő, Korniss Dezső, Seurat / és az impresszionisták könyve. Utrillóé. / Jékelyé, Apollinaire-é, harmincöt madárkáé. / A miénk. Feleségemé és az enyém.”
