Somi Éva
Borisz Akunyin: Színház az egész világ
XIX. századi orosz krimi nem volt, hanem van. Úgy van, hogy Borisz Akunyin abban a hatalmas szövegtérben, ami a XIX. század második felét és a XX. század elejét jelenti, érzékelte ennek a műfajnak a hiányát, és betöltötte azt. És látá Akunyin, hogy ez jó. Jó és működik. Odahagyva az egyetemi katedrát, irodalomtörténetet, japanológiát, olvasmányos regényeket, krimiket kezdett írni, hogy célját: minőségi lektűrt adni az olvasók kezébe, megvalósítsa. Tucatnyi könyve után elmondható: ez sikerült is neki. Mára milliós olvasótábora van, olvassák Oroszországban és külföldön, „jachton és metrón”, néhány könyvéből már film is készült.
Sokszor idézik Akunyintól a következő frappáns megállapítást: „a posztmodern irodalom olyan műveket, olyan szövegeket jelent, amelyek elsősorban nem az életből, hanem más szövegekből születnek.” Legfőbb módszere tehát az a fajta, a posztmodernre valóban jellemző intellektuális játék, amellyel mozgásba hozza az aktuális könyvéhez szükséges orosz és európai irodalmi műveket. Látszólag könnyedén teremti meg azt a történelmileg hiteles vagy gyakran csak hihető hátteret, amelyre éppen szüksége van. Az olvasó műveltségére is számít, de ha valaki kevésbé tájékozott, a történetszövés akkor is lebilincselheti, hiszen olyan krimikről van szó, amelyekben egy zseniális nyomozó a rendelkezésére álló korabeli technikával, de legfőképpen páratlan logikájával mindig felgöngyölíti a szövevényes bűnügyeket.
Az Akunyin által megteremtett nyomozó, Eraszt Fandorin méltó párja lesz így a zenekedvelő Sherlock Holmesnak, a vénkisasszony Miss Marple-nak, a pedáns kis belgának: Hercule Poirot-nak. Ahogy ezeknek, így Fandorinnak is megvannak az attribútumai: fiatalon is ősz halánték, elegancia, jó modor és enyhe dadogás jellemzi. Akár Holmesnak dr. Watson, neki is van segítője és társa, Masza, egy szamuráj személyében. Fandorin azonban különbözik is nyomozókollégáitól, mert szerepjátékban, álcázásban verhetetlen, és fizikai adottságai is rendkívüliek, hiszen japán harcművészetet tanult, és mindarra képes, amire igazi japán segédje, Masza. Különbözik abban is, hogy Fandorin az idők folyamán – ellentétben kollégáival – öregszik. Ebben az új regényben ötvenévesen döbben rá az öregedés tüneteire. Éppen ezért kidolgozza azt a speciális programot, amellyel az öregedés ha nem is megállítható, de legalább lassítható. A recept, hogy testileg és szellemileg állandó tréningre van szükség, akár tanácsként is felfogható volna, csakhogy az átlagember számára azon a szinten megvalósíthatatlan. Ám Fandorin esetében eredményes, egészen 55 éves koráig, amikor is hirtelen szerelmes lesz.
Színház az egész világ. Igen… és színész benne minden férfi és nő.
Shakespeare örökbecsű mondatát a cím által felidézve Akunyin jelzi, hogy több ponton játékba hoz ismert, színházzal kapcsolatos műveket és motívumokat (mérgezett tőr és ital, színház a színházban, színházi regények, színészi allűrök, maszkok és trükkök), egyszóval a színház zárt világát a maga teljességében. Ahol a színház nem pusztán helyszín, hanem világmagyarázat, létmetafora. Ahol semmi sem az, aminek látszik. Ahol a színészről soha nem lehet tudni, hogy mikor játszik, mikor őszinte. Ahol primadonnákra éppúgy szükség van, mint epizodistákra. Ahol a rendező az atyaúristen. Ahol…
Nem véletlenek a Shakespeare- és Csehov-allúziók. Csehov még úgy is, hogy özvegye, Olga Knipper színésznő fikcionált alakja kéri Fandorin segítségét, mert úgy érzi, barátnője, Eliza élete veszélyben van. (Hét évvel vagyunk Csehov halála után, a Színház az egész világ tehát már 1911-ben játszódik.) De mégis fontosabb ebben a regényben Karamzin és az ő Szegény Lizája, amelyről Fandorin (elterelésként!) kijelenti, hogy mennyire utálja. A Szegény Liza az orosz irodalomban a szentimentalizmusnak kb. olyan alapműve, mint nálunk Kármán József Fanni hagyományai c. naplóregénye, nagyjából egy időben, az 1790-es évek elején keletkeztek. A Karamzin művéből készült darabot nézi meg Fandorin a Moszkvában vendégszereplő Noé Bárkája nevű társulat előadásában, hogy megismerje Elizát. Tényleg idejétmúlt, gondolja Fandorin a Szegény Liza színpadi előadásáról, ám az olvasó rájön, hogy nagy hatással volt rá. Bizony az öregedő Fandorinból szentimentális figura lesz, hiszen az öregedés elleni, jól kidolgozott terve egyszerre összeomlik, amikor rájön, hogy beleszeretett Elizába, a szegény Lizát alakító primadonnába. Ráadásul Liza szerelmét éppúgy Erasztnak hívják, mint nyomozónkat, és a szerelem éppúgy összezavarja a valódi szereplőket, mint Karamzin fiktív alakjait. Valami kamaszos éretlenség, érzékenység az, ami szentimentális hősökké teszi őket. Fandorin például, mivel nem érti, hogy egy boldog éjszaka után miért lesz hozzá olyan rideg Eliza, nem tisztázni igyekszik a helyzetet, hanem önérzetesen duzzogni kezd, és maga is megpróbál elhidegülni. És persze szerepet játszik ő is, amikor Masza tanácsára egy japán tárgyú darabot ír a színháznak, s benne – hogy meghódítsa – főszerepet Elizának, amely sok-sok áttéttel ugyan, egyben szerelmi vallomás is. (E. F. műve a regény mellékleteként olvasható.)
Eliza viszont – ahelyett, hogy beavatná titkába – azért lesz hideg Fandorinhoz, mert fél, hogy őt is megölik, mint eddig minden férfit, akivel kapcsolata volt vagy lehetett volna: meghalt egy impresszárió, egy hőstenor, egy bonviván, egy rajongója és milliomos kérője. Csak az elsőről derül ki, hogy természetes halállal halt, a többit meggyilkolták. Eliza egyértelműen volt férjét, a kaukázusi kánt gyanúsítja, aki követi mindenhová, fenyegetőzik, de elválni nem akar. Maga Eliza is életveszélyben van. Fandorin számára világos, hogy a gyilkost a színházon belül kell keresni (sok krimiből ismerős alaphelyzet: zárt tér, kevés szereplő), ám – tényleg megzavarja a szerelem – mégis mellékvágányra tér, amikor eljut a moszkvai jegyüzérek fejéhez, a Cárhoz, és a találkozó meglehetősen balul sikerül. Viszont elsiklik olyan árulkodó jelek felett, mint amilyenek a színházi nagykönyvbe, a Kőtáblába egy ismeretlen által írt, egyre szaporodó bejegyzések. Féltékenységből még Maszára is megharagszik, pedig nála hűségesebb társa és segítője nem volt és nem lesz. Végül persze összeszedi magát, és megoldja a bűnügyet: sikerül megakadályoznia az őrült színész „jutalomjátékát”, a színház felrobbantását. A szerelmesek – kijózanodva bár, és tisztázva a tisztázandókat – egymásra találnak.
A Borisz Akunyin írói álnév, tudatos a rájátszás Bakunyin, XIX. századi anarchista forradalmár nevére, és arra a tulajdonságára, amellyel „meghirdette a szent lázadást minden elnyomás és kizsákmányolás ellen”. Az író igazi neve: Grigorij Salvovics Cshartisvili, a jelenlegi orosz ellenzék ikonikus alakja, a civil kurázsi képviselője, a valódi szabadság és az igazi demokrácia híve, aki külföldön is egyre ismertebb. Hazájában össze is keverik néha az írót és hősét, állítólag egy ellenzéki tüntetésen bekiabálták: „Fandorint Oroszországnak!”
Borisz Akunyin: Színház az egész világ, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013. Fordította: Szabó Mária.
