Novák Zsüliet
Csender, a szomszédasszony meg én
Reggel egy negyed kilós töltött kaláccsal a kezemben ülök neki Csender Levente új kötetének. Még csak az első novella elején tartok, amikor bevallja a hatgyermekes, három öngyilkossággal próbálkozó édesanya lánya jelenlétében az elbeszélőnek, hogy „A gyerekek ösztöndíját is elveszem, de így se tudok mindennap kenyeret adni nekik. Ez letaglóz. Ha előre nézek húsz évre, azt látom, hogy nyomorognak, mint én.” (Egyszer majd el kell mondani). A diós hajtásokat szálanként bontogatva ismerkedem a továbbiakban Csender humorával. Jóban leszünk, gondolom. Szenvtelen, szikár, korrekt mesélő. Nem száll el a történetekben, egy pillanatra se ereszti el a fonalat, mindig szem előtt tartja, hogy honnan hová akar eljutni. Ez sokszor működik, máskor hiányzik a kerekre csiszolt történetekből az az elementáris lendület, ami kiköveteli magának, hogy az olvasó ne tudjon, vagy ne akarjon érzelmileg független maradni. A retorikai, narratológiai megalkotottság egy olvasható, szórakoztató, csalódást nem okozó, ám nem is megváltó matekirodalomhoz vezet. Többféle olvasó is megtalálhatja számítását a vékonyka kötetben, a szerző jó elbeszélő, sokféle tónusban is hiteles. Szállítja a tőle megszokott erős atmoszférájú, szociografikus igényességgel megírt erdélyi novellákat (Murokszedők, Dekresszió), aminek gyengébb változata lett az Ülni hiába. Ez a szöveg már túlságosan személyes, ezért túlságosan szét is esik. Az abszurditás visszafogott, mégis telitalálat a Prána című novellában, amelyben Csender a szeretetlenség és otthontalanság problémáját modern, ezoterikus (vagy álezoterikus) környezetbe helyezi, mondanivalója a humoros hangvétel ellenére súlyából és éléből mit sem veszít. Míg az irracionalitással bőkezűen bánik A folt, melyben egy nő kattan be pszichés eredetű kopaszodásától – de számomra érdektelenségbe fullad. A panellét minden normális élőlénytől idegen hétköznapjait a téma ellenére képes újszerűen és frissen megfogalmazni (Kőbánya blűűűűz), mi több, humorával átértelmezve bizonyos szituációkat vonzóvá is tenni. A Hendrixben pedig olykor már össze is folynak a sorok a kacagástól, annyira őszintén és hitelesen írja le mindannyiunk nevében azt, hogyan nem váltunk sem hősszerelmessé, sem rocksztárrá. Gyorsan végzek. Vékonyka kötet, alig száz oldal. Kevés novella után kell megállnom bámulni ki a fejemből.
Péntek dél van. Óvatos halózás zavar meg az írásban. A szomszéd idős néni érkezik két fürt szőlővel. Nem szokása, három éve itt lakom, azóta nem volt erre példa. Kicsit meghatódom, zavarban is vagyok, többször köszönetet mondok. Majd megkérdezi, hogy miért vagyok ilyenkor itthon: talán nincsen munkám? Persze munkám sok lenne. Például az, hogy megmutassam neki ezeket a sorokat, hogy ő is tudja. Ezt bizony így kellene. „Estefelé a szomszédasszonnyal teniszezünk. Megcsörget, kimegyünk és a kerítés fölött adogatunk. Konyakot. Át a pohár meg vissza. Teli át, üresen vissza. Nagy meccseket játszunk.” (Tenisz)
Csender Levente: Murokszedők, Magyar Napló Kiadó, 2013.
