Balla Ferenc
Ne csak hallgassunk Dést,
hanem olvassunk is, mivel Dés Mihály első regénye visszavezet bennünket a sajátos nyolcvanas évek sajátos közepe elé. És én immár nem haragszom Dés Mihályra, hiszen nem ő tehet róla, hogy a hatvanharmadik esztendejében megjelent első regényét Pest úgy lihegte széjjel meg össze, hogy azt hittem: új irodalmi korszak született.
Nem tudhatom, hogy a négy esztendővel idősebb fivér parafrazálta-e a Termelési regény helyzetét: A Mester asztalához leül egy pár. A hetvenes években vagyunk, tehát bemutatkoznak: – Esterházy. A hölgy: – AZ az Esterházy? A Mester – labdarúgó öccsére gondolvást: – A bátyja. A hölgy: – Az írónak? Szóval körülbelül 1984 van, s önhősünk tizenhét éves barátnője megtudja a Fiatal Művészek Klubjában, hogy ottan ül „a” Dés: - A Laci? – Nem. A bátyja. ”A” Déssel még egyszer találkozhatunk, hogy valami ösztöndíjjal kisimlizte magát az Államokba. Első regényében szerzőnk szinte mindenkit megöl. Elébb Gergőt, a zsenigyanús, kamaszkortól barát festőt öngyilkolásilag; azután a Nagyit (93 évesen); majd az egyes szám, első személyű mesélőt egy tisztázhatatlan körülmények között bekövetkezett autóbalesetben; végül a kézirat közreadóját kiadós áttétes daganatban. Amúgy áttét ezer: megtudjuk, hogy /1./ a pszichiátrián ír, (lásd Zabhegyező); /2./ az utószót író majd’ haldokló barát a barát kéziratát adja közre (lásd Iskola a határon); és /3./ van simlis festő is, akár a Hajnali háztetőkben. (Már megint Ottlik.) Olvastam, s gyakorta voltam dühös. Az 1986 óta Barcelona s Pest között pendliző, ezer nyelvben otthonos Mester időnként akkora ötletekkel él, hogy „dobok egy hátast”, máskor meg csak úgy ellaposul. Képzett, több nyelvszakos bölcsész. Amikor a tehetségével, a tudásával él, mindössze okos. Amikor meg elered a laptopja, briliáns. Aztán visszaél. Akkor meg kínos, ami lesz. Most azt játszom, hogy olvassa, amit írok felőle, s menten lekisöcsiz. Helyes.
Viszont hogyha Dés Mihály újra – immár szerkesztő-kegyetlenséggel nekimenne a Pesti barokknak, Nagy Regénnyé pusztíthatná a maga könyvét. Gyönyörű küzdelem volna. Minek? Fél Pest „behalt”, mindenki idézi: „A város, amelyikben olyan jól éreztük rosszul magunkat”. Vagy tíz esztendeje, a másik fél Pest zokogott egy huszadik századi erdélyi arisztokrata esetleges életművén. Dés Mihály – vélem – több korosztályban teremt nosztalgiát, hogy vágyjunk vissza a nyolcvanas évek majd’ derekára, és az urak Tóth Évi derekára vágyjanak, a hölgyek pedig Janira, az egyes szám első személyben író, harminckét éves szorgalmas alfahímre vágyjanak. Na, tessék: még egy áthallás: „Harminckét éves lettem én...” És itten csupa anyát-apát-nem-folytat gyerek. Ez még rendben, hisz’ minap összegezte 23 éves fiam: „elb...tátok a rendszerváltást.” El. Bizony. Nézem Dés Mihály képét a hátsó fülön, s reménykedem: D. M. Barcelonából, meg Pestről elmeséli végre, hogy mi volna helyrehozható. Lapozgatom a Pesti barokkot. Amikor éppen kedve van, D. M. költészetet ír a szeretkezésekből. Aztán beleun. Bele az epikába, magába. Olykor keresett hasonlatokkal traktál. És folyvást nem tud nyolcvanas-évek-dereka pesti-magyarul. S megint nem D. M. a vétkes, hanem a pesti túllihegés. Dés Mihály Pesti barokkja nem jó regény. Hanem fontos könyv. Az egyik létező – immár létező – olvasata annak az időnek, amelyik idő méhében megfogant az a borzalom, amit 2013-ban élünk.
Olvasom Dés Mihály Pesti barokkját, s rettenetesen fázom. Persze, a szakma is: bántanak az esetlegességei, a rögtönzései, a váltásai, a kibogozhatatlan logikával használt névelői. S persze értem, hogy gyakorta rettenetesen unja magát. Hisz’ bennünket un – persze, a haza-hazalátogató magával együtt. És unja ezt a komp-ország hazát, amelyik félévezredes elszámolással újra s újra előleget kér a garantált córeszére.
Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető Kiadó, 2013.
