Hlavacska András
Szindbád oldalán
Szindbádot a húszas évek elején ismertem meg (a Szindbád, a detektív című regényben), éppen akkor nyert felvételt a nyárligeti rendőrség állományába. Emlékszem, ott ült, Stalker kapitánnyal beszélgetett „arábiai tapasztalatairól”, én meg azt gondoltam: tetszik nekem ez az alak, hiába, hogy érezni még az Akadémia dohos szagát a kabátján, mégsem tűnik újoncnak, mintha világéletében a hivatásosok közé tartozott volna. Elhatároztam hát, hogy mellészegődöm – olvasónak.
Döntésemet soha nem bántam meg, rengeteg mindent tanultam az oldalán. Mára már elfeledett mesterségek kulisszái mögé nyertem betekintést, hosszan és szívesen hallgattam bagdadi élményeit, a legjobban mégis azt szerettem figyelni, ahogyan nyomozott. Sosem felejtem el, ahogy józanul, hibátlan logikával modellezte a legkülönfélébb bűntényeket, ahogy módszeresen a helyére illesztette a kirakós összes darabját. Sok szép évet töltöttünk együtt. Utoljára 1944-ben találkoztunk. Szindbád szorult helyzetben volt. Tudta, ha a városba benyomuló oroszok elfogják „mint az államhatalom kiszolgáló[ját], azonnal kivégzik.” Végül nem így történt, a főbelövést megúszta. Maradt helyette a málenkij robot.
Féltem, hogy nem látom már újra, de a sors úgy akarta, hogy megint egymásra leljünk (Csabai László második, Szindbád Szibériában című regényében). Barátom akkor már 192 napja raboskodott egy szibériai fogolytáborban. Bár testét megviselték a zord körülmények, az éhezés, a kemény és sokszor céltalan munka, szellemi frissessége mit sem változott. Talán ezzel magyarázható, hogy átvészelte a pokolbéli napokat, s túlélte „[a]z 1944 késő őszén a lágerbe érkezett” magyar fogolytársait. Az biztos, hogy szabadulását ennek köszönhette: kimagasló megfigyelőkészsége és csalhatatlan ítélőképessége segítségével felgöngyölítette a lágerparancsnok ellopott, Zeiss távcsővel felszerelt Mauserének az ügyét. Igaz, a tettest nem kapták el, Szindbád okfejtése mégis elég meggyőzően hatott Grecki őrnagyra és Ink nyomozóra ahhoz, hogy kiemeljék a lágernyikek közül, és ismét rendőri munkát bízzanak rá.
Az ezt követő három évben számos közös kalandban volt részünk. Bebarangoltuk Pervijplánt és környékét, ellátogattunk Burjátiába, Proletarszkba, az Olhon-szigetre, bemerészkedtünk a tajgába; nyomoztunk lelőtt burját sofőr és ellopott Luther-biblia ügyében, kutakodtunk baltával agyonütött asszony gyilkosa után, ráakadtunk egy szerencsétlen sorsú méregkeverőre, segédkeztünk a világhírű Ljubov Orlova ruhatárának visszaszerzésében, hogy végül vonatra szálljunk, és meginduljunk Magyarország felé.
Az együtt töltött idő alatt úgy vettem észre, hogy Szindbád megváltozott, megöregedett. Még mindig páratlan detektívtehetség volt, de néha megesett, hogy melléfogott, hogy a nyomokból rossz következtetést vont le. Mintha a nők is jobban kezdték volna érdekelni, az életében nagyobb teret engedett szeretteinek, már nem foglalta le minden idejét a detektívesdi. Persze az is lehet, hogy mindezekért a változásokért nem az idő, hanem a környezet a felelős. Lehet, hogy a nagy Szovjetunióban csak így lehet élni, nyomozni, szeretni. De arra is rájöttem, hogy akadnak olyan vonásai barátomnak, melyekben sosem fog megváltozni. Például hogy mindenhol idegen lesz, hogy ő, aki a bagdadi polgárok szemében dhimmi, a nyilasok szemében kriptoizraelita, a Nyárligetre benyomuló szovjetekében az államhatalom embere, sehol nem lelheti meg a hazáját. Se Szibériában, se a végtelen tajgában, se Magyarországon. De mégis folyton keresnie kell.
Barátomat utoljára Kárpátalja közelében láttam. Nem tudom, teljesült-e kívánsága, épségben visszaért-e hazájába. Nem tudom, merre folytatja útját, de titkon remélem, hogy valahol egyszer még találkozunk.
Csabai László: Szindbád Szibériában. Magvető Kiadó, 2013.
