Limpár Ilidkó
Gyógy-ír
Nagyon szeretem Amy Tan történeteit, de sokáig úgy éreztem, hogy első „nagy dobásával”, vagyis a Mennyei örömök klubja című könyvvel oly magasra tette a lécet, hogy a második és harmadik regénye, szinte érthető módon, nem érte el az első regény színvonalát. Aztán kézbe vettem a negyedik regényt, ami tavaly óta már magyar fordításban is olvasható, és megnyugodtam: van még Tanben tartalék, és sikerült olyan regényt alkotnia, amely legalább annyira sokrétű és izgalmas, mint az a regény, amellyel debütált a nagyérdemű előtt.
Amit annyira szerettem az első regényben, új formában tér vissza: generációk történetét olvashatjuk, és látjuk, hogyan fonódnak össze misztikusan a genetikán túl is rokonítható életek. Nagymama, anya és lánya történetei körvonalazódnak, középpontban pedig a némaság és a szó, illetve az írás erejének viszonya áll. Tetszik, hogy egy idő után szinte minden átfordul önmaga ellentétjébe, s ezáltal új értelmet nyer a szövegben.
Ami új téma Tan regényében, az az írás tevékenységére való tudatos fókuszálás, ami egyúttal nagyon különlegessé is teszi ezt a szöveget a kortárs „posztkoloniális” szövegek közt, ahol elsősorban a szóbeli hagyomány, a történet elmesélése szokott a középpontban állni. Tan azonban egy olyan írásbeli hagyományt mutat fel a regényében, ami sikeresen lerombolja a „primitívebb” keleti kultúra hamis képzetét. Van a regényben visszaemlékezés, memoár: a nagymama azért írja meg élettörténetét, mert egy öngyilkossági kísérlet miatt némaságra van kárhoztatva, és ez az egyetlen módja annak, hogy feltárja az igazságot saját múltjáról a lánya számára. Lánya, miután felnő és Amerikába költözik, idős korában kényszerül saját memoárjának megírására: érzi, hogy a demencia megtámadta emlékezőtehetségét, és még addig próbálja papírra vetni emlékeit a múltról, amíg képes emlékezni arra, mi történt – hogy lánya megismerhesse életének addig féltve őrzött titkait. A visszaemlékezéseken túl azonban akad még a regényben bőven utalás az írás különféle módozataira: megtudjuk, mi a különbség a nyugati és a kínai írásmód között, látjuk kétféle közegben működni a „homokba írás” művészetét (vagyis a szellemekkel való kommunikációt), és látjuk a harmadik generáció vergődését íróként, aki mindig mások történeteit önti fogyasztható formába, míg azt a történetet, amit ő szeretne megírni, nem találja, mert nem képes összhangba kerülni saját életével.
A szöveg, az írás ereje a legkülönfélébb módokon mutatkozik meg a regényben – de legegyszerűbben talán úgy lehet fogalmazni, hogy az írás képes elővarázsolni azt a harmóniát, ami lehetővé teszi a gyógyulást. Mert ha képesek vagyunk kommunikálni végre azokkal, akik fontosak nekünk, sugallja a regény, akkor megindul a gyógyulási folyamat. A kapcsolatok felélednek, és ki tudjuk mutatni, hogy igenis fontos nekünk a másik – csak eddig a némaság gúzsba kötötte nyelvünket. És bónuszként egy új látásmódot is nyerünk: felismerhetjük, hogy amit eddig hazugságnak hittünk, az valójában a legféltettebben őrzött igazság; és amiről azt gondoltuk, szélhámosság, az valójában misztikus kapcsolat.
Amy Tan, úgy hiszem, egyúttal ars poeticáját is megfogalmazta a regényben: a saját történet az, ami „igazi” írás – és ezért nyúl vissza újra és újra az anya-lánya kapcsolatok témához. Nem újrahasznosít, hanem újabb és újabb szemszögből vizsgálja meg azt a viszonyt, ami egyszerre univerzális, és nagyon személyes. És ez a negyedik nekifutás, úgy gondolom, hűen bizonyítja, hogy nem egy sokadik bőr lehúzása volt a cél, hanem egy sokadik réteg odatapasztása ahhoz a témához, ami sokak gyógyulásához vezethet.
Amy Tan: A gyógyító lánya. Geopen kiadó, 2012.
