Mohácsi Balázs
„Szóval így”
Röviden a magyar Askildsenről az új kötet kapcsán
Kjell Askildsen a háború utáni skandináv irodalom megújítója, a norvég minimalizmus atyja. Az Úgy, mint azelőtt a novellista második magyarul megjelent kötete, az első 2004-ben jött ki A thesszaloniki kutyák címmel. Többek között ezek állnak a belső borítón olvasható ismertetőben.
A kötet írásait valóban nagymértékű tömörség, feszesség jellemzi; visszafogott, kiegyensúlyozott modalitású hangvétel. Klasszikus értelemben vett párbeszédek viszonylag ritkán fordulnak elő a szövegekben, a társalgások, szóváltások inkább függőbeszédben jelennek meg. Az elbeszélői pozíció alapvetően külső nézőpontú, de gyakran átvált a főszereplő én-elbeszélésébe, ezzel hozva létre sajátos, objektívnak mondható távolságot a történet és az elbeszélő között.
A magyarul megjelent két kötet válogatást nyújt a nyolcvanhárom éves író jó hatvan éves munkásságából. Az Úgy, mint azelőtt kötetben nem találjuk a válogatás módjának alaposabb magyarázatát a fülszöveg egy mondatánál: „Kötetünk áttekintést ad Askildsen munkásságáról, a kezdetektől a legutolsó művekig”. Azt gondolom azonban – mivel Askildsen fordítója ezúttal is Pap Vera-Ágnes –, hasonlóképpen történt a kötet összeállítása, mint A thesszaloniki kutyák esetében, amelynek fordítói utószavában ez áll: „A novellák sorrendjének összeállításakor nem a keletkezés idejét, hanem tematikus és stiláris szempontokat vettünk figyelembe”. Azért is így lehet, mert azon túl, hogy „[í]rásaiban gyakran foglalkoztatja a magány és a félelem, az emberi kapcsolatok vagy éppen ezek hiánya” – ahogy azt a fordító írja a már említett utószavában –, a szövegek közt gyakran találunk motivikus kapcsolatokat. A legtöbb szövegben ábrázolt miliőnek például fontos része a kert és annak végében a palánkkerítés, a házaknak nagy verandája van, mely általában a kerítés mögötti erdősávra néz – ettől olyan, mintha ezek a történetek ugyanabban a kertben játszódnának, és ettől idővel kialakul az olvasóban valamifajta ismerősség-érzet.
Sőt, az Úgy mint azelőtt egymás után fűzött történetei fölkínálják egy nevelődési – felnőtté és öreggé válási – történet olvasatát is, habár ezt a szüzsék egyfolytában elbizonytalanítják vagy megcáfolják. Azonban a szövegek én-elbeszélőinek következetes morális és etikai álláspontja, azok könnyű, fekete humora, finom iróniája, és a mindezt kiszolgáló tárgyilagos, minimalista poétika okán mégsem vethetjük el egészében ezt az olvasási lehetőséget.
A szövegek közül nehéz volna minőségi szempontok alapján kiemelni egyet is, a Carl Lange című novellát is pusztán azért említem, mert ebben a leglátványosabb a többi novellán is észlelhető Kafka-hatás. A főszereplőt, Carl Lange-t azzal gyanúsítják meg, hogy megerőszakolt egy lányt, habár erre semmilyen bizonyíték nincs, és a főszereplő állítja, hogy ártatlan. Ahogy azonban Lange próbál kimászni a csávából, egyre abszurdabbá teszi saját helyzetét, mivel úgy kezd viselkedni, mintha bűnös volna, például megváltoztatja a külsejét, hogy ne illjen rá az elkövető személyleírása. A novella sajátos válaszként is olvasható A perre: Lange saját bűne, hogy meggyanúsítják, amire úgy reagál, mintha alapos volna a gyanú, az olvasó végül nem tud bizonyosan dönteni se Lange ártatlansága, se bűnössége mellett.
Fölösleges volna ennél részletesebben belemenni a kötet más szövegeibe – és lehetetlen is anélkül, hogy ne irtsuk ki azokból a humort, az iróniát, ne lőjük le a finom csattanókat. Arra azonban mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy senki se ebből a kötetből akarja megtudni, milyen is a minimalizmus. Bár Pap Vera-Ágnes fordítását leginkább csak dicsérni lehet, több fordítási hibával is találkozhat az olvasó, melyek általában csorbítanak a szövegek feszesnek szánt minimalista stílusán. Persze nem biztos, hogy ezt a fordító számlájára kell írni, aki olykor mint (újra)alkotó talán nem tudott kellő távolságot tartani a szöveg(é)től. Magam hajlanék afelé, hogy az ilyen hibákat a kiadó rovására írjam, melynek munkatársai nem lektorálták a szövegeket (legalábbis a kötetben nincs feltüntetve lektor) – mivel elsősorban nem is a norvég eredetivel kellett volna összevetni a fordításokat, hanem megnézni, hogy magyarul maradéktalanul működnek-e a szövegek. Ha egy tesztolvasó is – és nem csak a fordító – alaposan átolvasta volna őket, talán elkerülhettek volna egy olyan mértékű félrefordítást, mint amikor A tücsök című novellában nem fahasábot, hanem hovatovább farönköt raknak a tűzre. De ugyanezzel a módszerrel – és ez fontosabb – szikáríthattak volna a szöveg több, a minimalizmushoz képest terjengősnek tűnő pontján, és talán a rengetegszer előforduló „Szóval így” mondat helyére – amely általában sértődött válasz akart lenni – is találtak volna valamilyen magyarosabb formulát.
Félreértés ne essék, nem nagy hibákról van szó, de ezek éppen a bagatellségük, apróságuk miatt fájók. Szerencsére a fordítás hibái ellenére is látható marad, hogy Askildsen kiváló író, érdemes olvasni: nemcsak azért, mert betekintést nyerhetünk egy olyan kevésbé ismert irodalomba, mint a norvég, hanem mert világirodalmi szinten is magasra taksált próza ez – 2009-ben Nobel-díjra jelölték a szerzőt.
Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt (ford. Pap Vera-Ágnes), Bp., Európa, 2012.
