Balla Ferenc
Túl a valcoláson
Závada Péter Ahol megszakad
Hogy japán kardkovács lehessen valaki, egyesek szerint hét, mások szerint kilenc esztendeig kell szenet válogatnia. Szerzőnk pendelyes korában – tán észre sem vette – máris műhelyt söpört, lévén Závada Pál fia, apja barátai között céhbeliek jócskán. „Ja, így könnyű!” Effelől azért megkérdezhetnénk Arany Lászlót, Hunyadi Sándort, Jékely Zoltánt, Karinthy Ferencet. Akiket még spiritizmus nélkül is módunkban áll: pl. néhány év múlva a Kemény lányokat. Hogy amikor a kamaszkor vége felé lehull a hályog, felködlik: a léc egy termetesebb diadalív belső íve magasságában. Ezt fölfogván, lehet az ember tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Avagy akár szerzőnk: olasz-angol szakos filosz, repper, reklámszövegíró, csavargó.
A valcolás az ifjú szakemberek hajdan majd’ kötelező vándorlása, hogy más vidékek, más országok műhelyeiben különböző mesterek irányítása mellett bővítsék tudásukat. Aztán hazatérvén, vagy – többnyire – egy szerelem okán ott ragadván, elkészítsék mestermunkájukat. Hogyha tüzetes vizsgálat után a Magos Céh a darabot (szelencét, szekrényt, lószerszámot, mézes bábot, ezer mást) elfogadja, akkortól a fiatal mester ott ülhet a tekintélyesek között, egyelőre az asztal végén, ahonnan így beszél: „Egy tócsa vagy csak. Fölszárít az orkán. / Csészényi tea – halkan párologsz. / Felhő leszel, vízgőz az Úrnak jobbján. / A földre hullasz, mint a záporok.” (Átmeneti rendek) Szép szerény, amiként az asztalvégről illő. Bár az „orkán” árulkodó. Ilyen forma-biztonság esetén a „jobbján”-ra bizonyára egyéb hívórím is egykönnyen adódott volna. Z.P. Nem véletlenkedik. Hogyha „orkán”, annak oka van. Maradjunk még ott, a Céhmesterek Asztala végin: „... Én még mindig a helyem keresem. / Talán itt élem le, amennyi van még: / azt a remélem, nem is kevesem. / Lesz verseskönyvem, feleségem, autóm, / s találok végül valamit, amit / éppen csak hagyni kell, nem kell akarnom: / mert maga a steril, vegytiszta hit....”(Tőlünk jobbra) Erőszakot teszek szerzőn s olvasón: nekem ez itt Kosztolányi Boldog szomorú dala kései előzménye.
Az Ahol megszakad alkotója nem katedrálist épít. Akkor már inkább egy ikonosztáz rengeteg képe egyikét-másikát. Mint mikor már megszokta az ember, hogy a telefonjával fényképezni is lehet, és már csak a fontos észlelteket rögzíti: „...Fénytelen lakás. Gyorsan megszerettem: / a félhomályt, hogy nem vág be a szél / még ősszel sem – a függöny meg se rebben, / s akár az edzett, orvosi acél, / olyan kékek télen a délutánok...” (Télen jobbra – előbb) Mozaikkockák. Enteriőrök. Picik. Pontosak. Jöjjön még egy efféle, egy szonett végéről: „...egy csupasz ág, egy hátára fordult hal / – s nem látszik még, hogy mit viszünk magunkkal, /s mi lesz, mi majd belőlünk ittragad.” (Ajánló vízhez) Nagyon sokunknak az Ajánló vízhez Balaton-vers is (volna, hiszen nagyon sokunk megéltük...) Remélem, párezeren olvassák majd, vagy találkoznak vele, hogyha szerzőnk a színpadon sok alkalommal – két muzsika között fölolvassa. A boldog „gondolta a fene” ítészi gyakorlat jegyében: a szonett mintegy 12,5 sora első olvasatban rafinált természeti kép. Azután a végső 1,5 sor – visszamenőleg – mindent megmagyaráz. Mást is, többet is: ugye mindannyian megéltük, hogy ami bennünk bévül zajlik, azt vesszük észre a kívül való világból...
Régóta mondogatom, hogy a költészet egyik „haszna” – ha ugyan van ilyen – segít nekünk az érzelmeink szavakba formázásában. Ezúttal Z.P. az Ajánló vízhez-ben. És most egy kis kegyetlenség: „Mikor ezerkilencszáz-negyvennégyben / Danzigban megfőtt a pipereszappan, / a lélek rózsaszínű gőzként szállt föl: / része volt a krisztusi áhítatban....” Nyájas olvasó! Mai vetélkedőnkön, íme, a tízmilliós kérdés: „Miről is beszél itten Závada Péter?” Igen! Kedves Olvasó, jó felé jár! A XX. század legnagyobb gyalázatáról! Amennyiben a rózsaszín pasztell, annyiban szolidan, visszafogottan. Már megint pontosan. Következzék egy – nem véletlen – közhely: „...Akkor még halvány gondolat se voltál. / Nagyapának Edit csak később tűnt fel, / miután a világ már megtanulta, / hogy lehet lemosni a bűnt a bűnnel....” (Valami fényes) Hogyha van még hova tovább tágítani a helyzetet, hát Z.P. megteszi. És ebben a versben már bánt a rím, már üt a metrum. Kegyetlen a gyalázat. Hát oldjuk föl valahogy: „...Nagyapa próbálkozott – mintha ujjat/szappannal a jegygyűrűből –, hiába. / A család felszólító módja volt az. / Te kellettél, a lánya, hogy kirántsa.” (Valami fényes) Nem oldottuk föl, mindössze tudomásul vettük. Ha ugyan. Végezetül még egy kis vígság: „...egy ideje azt várom, hogy alvás helyett / megvigasztalj, amiért nem szeretlek. / Éjjelente keresztbe fordulok a matracon, / mint az óra lapján a nagymutató....” (Konkáv) Szóval, nem kell nekünk nem múló XX század. Elvagyunk mi a magunk újévezredes kicsi poklaival is.
Röviden: Závada Péter mestermunkája elkészült. Elfogadtatott. Kinyomatott. Kiadatott. Érdemes megszerezni, elolvasni, a polcra tenni, hogy majd az Ahol megszakad mellé kerülhessenek az elkövetkező kötetek.
Závada Péter: Ahol megszakad. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2012.
