Tamási Orosz János
A mellékmondatok fősodrában
Nem tudjuk, mit fog feljegyezni rólunk a hálás utókor. Ugyan ezt egy költő írta le, néhány évtizeddel ezelőtt, saját jelenére gondolva, de ebben az esetben is igazolva láthatjuk a mondat súlyát, igazságtartalmát. Mert, ahogy a hetvenes évek sem úgy zajlott le, ahogyan a kortársak látták, úgy a történelem szinte egyetlen fejezete sem úgy igaz, ahogyan ismerjük. Szilágyi Aladár sem igazán gondolta-gondolhatta pár évtizeddel ezelőtt: majdan az erdélyi magyar sajtó megbecsült, Spectator-díjas szerkesztője s szerzője lesz. Mást jósoltak a konstellációk még akkor. S akár szerzőnk legújabb könyvét is olvashatjuk konstelláció-elemzésekként; mert egy-egy interjú azokkal, akik előadóként látogattak a váradi Szacsvay Akadémiára, hogy ott a magyar történelem különböző korszakairól tartsanak előadást.
Mindig hálás, mindig izgató, mindig csigázó egy ilyen alkalom. Pedig hát, látszólag, haszontalan időtöltésnek tűnik. A történelemben ugyanis, szigorúbban, mint a matematikában, nincs „ha”, nincs feltételezés, nincs „mi lett volna”. Egy fizikus több joggal vethetné fel, hogy a fény sebességével átléphetjük-e saját árnyékunkat, mint egy történész. Bár – Szilágyi Aladár már a kötet első dialógusában „tabudöntögető” felvetéseket forszíroz. Ha behívtuk a Német Lovagrendet, miért űztük el őket; korszakos diktátum volt-e az Aranybulla, vagy hamisítvány; s a fejlődés milyen fokán állt az a korabeli magyar társadalom, amely nem tudott összefogni a tatárjárás ellen?
Nyilvánvaló felvetések, épp úgy, ahogyan szinte bármely kor kapcsán megfogalmazhatunk ehhez hasonlóakat; ahogy meg is történik. Érdekes képet kapunk Nagy Lajos királyunkról, akinek birodalmát ugyan nem mosta három tenger, hanem csak egy (ugyan sokszor elhangzik, mégis egyike makacs legendáinknak), ám azt már kevesebben tudják, hogy ő érdemelte ki az „igazságos” jelzőt. Álruhába öltözve járta az országot, ellenőrizte állapotát; ezt Bonfini is rögzíti, későbbi történelmi-historikus tudatunk mégis Mátyásnak tulajdonítja a legendát. Az olvasóban, talán csak bennem, felmerül az a kérdés: lehet, hogy már akkor sem olvastak az emberek, csak továbbadták a szájhagyomány-szalagcímeket? Mert Bonfini ugye Mátyás udvari történetírója volt, hát, ha ezt írta, akkor biztosan Mátyásról szól a történet, vélekedtek az emberek a hetivásáron, két meszely bor között. Ilyen és ehhez hasonló nagyon mély, mégis távolságtartóbb dialógusokban vehetünk részt, tizenhét történész és Szilágyi Aladár társaságában, ezer évet megtéve térben és időben, hiszen a sort Antall József tevékenységének értékelése zárja.
Mondtam, izgalmas, tartalmas beszélgetéseket olvashatunk, s ezt a szellemi érdeklődést – ha eddig nem lettek volna világosak a mondataim – a „moderátor” felkészültségének, témavezetésének, inspiráló inspirációinak köszönhetjük. S kibeszélném ezt, mert van rá alkalom. Hogy ugyanis lényegében ezek hiánya miatt vált manapság unalmassá az interjú műfaja, akár print, akár elektronikus változatban. Mert hiszen azzá vált, olyannyira, hogy a „fő sodorban” még a középszerrel is komoly kíváncsiságot lehet kiváltani. Miközben elsikkad a műfaj lényege; az, amit ebből a kötetből referenciaként akár tanítani lehetne. Mit is? Nos, nézzük a manapság gyakorivá vált attitűdöket. Az egyik: a prekoncepció. A kérdezőnek határozott álláspontja van a témáról, meghívott vendégének legfeljebb szerencséje van abban, hogy a szakma ismertebb alakjává vált, és ezt a kérdések sietnek megalapozni. Amennyiben a prekoncepciót nem osztó válaszok jönnek, akkor a kérdező vagy leragad a „kályhánál”, vagy szemmel láthatóan nincs az alternatívákhoz illeszthető ismerete, kérdése. A másik típus: a közismert tényekről beszéljünk, azoknál maradjunk, mert a néző/olvasó arra kíváncsi, amit amúgy is tud, s arra, hogy a beszélgetők ugyanúgy tudják-e. Mert ha nem, akkor beírnak. Pláne ne vesszünk el a történelem „apró betűs” záradékaiban, ne foglalkozzunk eddig sem bizonyított, vagy csak nyögvenyelős tényekkel alátámasztott epizódokkal, kit érdekelnek a lábjegyzetek? Nos, példának okáért Szilágyi Aladárt. Aki, s hát zokon ne vegye senki, hogy így dicsérem, leginkább ő tekintsen el ettől, szóval úgy kérdez, úgy beszélget, mint ahogyan a békebeli kávéházi dialógusokat képzeljük magunk elé. A társalgás szabadsága járja át a könyvet, s szabadítja fel riportalanyait is. Kényelmesen, békésen hátradőlve diskurálnak, persze, komolyan belemerülve, a történelem olyan aprónak hitt összefüggéseiről, amelyek valójában alakítottak azon, akár a nagy, közismert változásokat is azok hívták elő; ezt nem tudjuk. De Szilágyi csak úgy elereszt egy pletykaként elkönyvelt mozzanatot, utal valamire, rákérdez, hogy füst vagy láng, és lám, kibontakozik a dialógus lényege. Mindszentyről például megállapítja: az a kiállás, ami egész életét jellemezte, nagy szerepet játszik élete utolsó éveiben. A katolikus egyház egészének életére kiterjedő, fontos álláspont-vitát alakít ki; ennek történetét jól ismerjük ugyan, de tényleg örvendetesnek tartom azt, hogy ebben a hétköznapi beszélgetésben, átlagolvasóknak készülő írásban is kihangsúlyozódik; eltérve attól a közkeletű képtől, hogy az igazán lényeges kérdésekkel foglalkozzanak csak a tudományos konferenciák, az átlagolvasóknak szóló interjúk meg maradjanak a közismert eseményeknél. Hát nem. Hogy ne legyen így, erről gondoskodik Szilágyi Aladár. Vegyék hát, keressék. Kényeztetően izgalmas olvasmány.
Szilágyi Aladár: Azok a világba küldött nagy emberek. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2012.
