Técsy Edit
Peyton Loftis egyszerű, mindennapi és iszonyú élete
(William Styron: Feküdj le sötétben, Európa, 2010.)
William Styron írásai nem most jelennek meg először magyarul, az Európa Kiadó azonban a teljes életmű kiadását tűzte ki célul, újra felfigyelve a regényei korszerűségére. Csak Styron utolsó írását (Látható sötétség, 1990) szokták a depresszióról szóló vallomásként emlegetni, valójában már első regénye is, a Feküdj le sötétben (1951) számos úton közelíti meg ugyanezt a témát. Mi menthetné meg abból az életből, amit nem tud élni tovább? – keresi kétségbeesetten egy fiatal lány. Sokszor elmesélt történet, William Styron könyve mégsem közhelyes.
A regény hét fejezete Peyton Loftis egyszerű és mindennapi életének történetét meséli el, minden fejezetben más szereplő nézőpontjából, akik valójában nem is Peytonról, hanem önmagukról vallanak.
Elsőként az ügyvédként dolgozó, alkoholista apa, Milton szemével látunk, akit különösen gyengéd viszony fűz a lányához, s miközben egyre szorosabbnak érzi ezt a kapcsolatot, felesége, Helen – s később majd szeretője, Dolly is – teljesen elhidegül mindkettejüktől. Milton, Dolly, Helen történetei szinte észrevétlenül csúsznak át egymásba, a másik által felvázolt cselekmény egy hiányzó jelenetét mondják el, kiegészítik az elhallgatott eseményeket, megvilágítják a homályos pontokat. Az elbeszélésmód érdekessége, hogy mindeközben a narráció a regény végéig nem vált E/1-be, így csupán a hangsúlyok eltolódásából érezhető, mikor kinek a történetét olvassuk, s mindenképp erénye a regénynek, hogy ugyanazt az eseményt soha nem mondja el kétszer.
Peyton – aki a cselekmény kezdetén már halott – az első oldaltól fogva uralja a regény világát, de csak az utolsó részben jelenik meg, ő az egyetlen közvetlenül megszólaló elbeszélő. Az utolsó fejezet összerántja az eddig szétesőnek tűnő szerkezetet, látjuk, hogyan épül fel Peyton világa az őt körülvevő emberek szenvedéséből, hogyan követi el az összes hibát egy személyben, amit ők egyenként.
Két jelenettől lehetetlen szabadulni, mindkettő órákon át tartó lázálomhoz hasonló értelmetlen üldözés: az egyikben Milton keresi az akkor már egyetemista Peytont a városban, de mindig csak egy pillanatra látja, kocsmában, meccsen, házibuliban, s mikor megpróbálja utolérni, megszólítani, a lány már odébbállt. A jelenet tükörképe Peyton eszement rohanása a kánikulában, egy drágakövekkel kirakott órát szeretne adni ajándékba a férjének, aki elhagyta. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy a hajsza nem a kívánt eredménnyel végződik, Milton lerészegedik, Peyton órája a csatornában végzi, szimbolizálva egész életüket. Milton folytonosan menekül a felelősség elől, döntésképtelen, hiszen életét valójában a körülötte élő nők irányítják, ráadásul olyan nők, akik saját magukkal sincsenek tisztában, ők is folyton menekülnek a valósággal való szembenézés elől, mivel csak így képesek élni a mindennapokat. Időnként felcsillan a megváltás lehetősége a racionális tudomány, a református egyház vagy a néger spiritualizmus kínálta utakon, de ezen a családon egyik sem segít.
Peyton látja mindezt, de más eszköze neki sincs, mint a menekülés azoktól, akik rárakva saját terheiket, tőle várnak megtisztulást. Megpróbál szakítani ezzel a közeggel, kilépni az életükből, de kudarcot vall. Ő is azt keresi, amit a többiek: rendet és harmóniát, azonban számára ezt nem adhatja már meg másik ember, csak a teljes elzárkózás. Ennek jelképe a drágakövekkel kirakott óra belseje, ami sötét, hűvös és csendes, a tökéletesség megtestesülése – s ami ebben az életben számára elérhetetlen.
Mérnöki pontossággal egymáshoz illesztett apró jelenetekből áll tehát össze egy fiatal lány öngyilkosságának története, aminek iszonyata abban áll, hogy a történet minden részlete nagyon is ismerős.
