Bene Zoltán
Könyörtelen idők
Wodianer-Nemessuri Zoltán: Végvidék. Budapest, Hitel Könyvműhely, 2012.
„Ha rám hagyták, megőrzöm, miattam ne vesszen el” – énekelte Cseh Tamás Csengey Dénes szövegét a Mélyrepülésben. Valami ilyesmit dúdolhatott magában rátóti Gyulaffy László is a XVI. század második felében, s ez lehetett volna a mottója Dobó Istvánnak, a Thúry-fivéreknek, netán a Szigetvárnál hősi halált halt Zrínyi Miklósnak. És ugyancsak dalolhatta volna e sort a Nyugat-Európát bejárt, nagy műveltségű, széles látókörű, sok nyelven beszélő Batthyány Boldizsár is, fönt nevezett század utolsó harmadában. És mind megannyi társuknak, akik napról napra, kilátástalanul, megbecsülés híján, támogatás nélkül hadakoztak a török ellen Mohács után, 1683 előtt – mindannyiuknak ez a gondolat lehetett vezérlőcsillaga.
Wodianer-Nemessuri Zoltán eposzi igényű nagyregénye, a Végvidék, mely a Hitel Könyvműhely gondozásában jelent meg, ennek a korszaknak állít emléket. Egy hősi kornak, amelynek hősei nem hasonlítanak a görög héroszokra, sem a széles látókörű római hadvezérekre, de még csak a lovagkor eszményére sem. Ezek a hősök nem emelkedett romantikus figurák, nem színes keresztény legendák erényes vitézei, sokkal inkább a mindennapos kegyetlen csatározásokba belefásult, az emberfeletti küzdelmet a kötelesség belső parancsára mégis nap mint nap vállaló, küldetéstudattal, mélyen gyökerező felelősségérzettel és valami különös, archaikus hittel felvértezett megszállottak.
A Végvidék közel nyolcszáz oldalas nagyregény. Kíméletlen, már-már kegyetlen őszinteséggel tárja elénk a török háborúk korát egy időtlenné merevített, színes, aprólékos részletességgel, pazar technikával megfestett tablóképben. Ott kezdődik, ahol az Egri csillagok véget ér. Egy illúziók nélküli, durva világot mutat be, melyben farkastörvények uralkodnak. A széplelkű olvasók nyilván túlzott naturalizmussal vádolják majd a szerzőt. Holott erről szó sincs. Ami négy és félszáz esztendő távlatából a kekszen hizlalt polgár számára naturalizmusnak hat, az valójában a XVI. századi magyar valóságnak az a szelete, amely az úgynevezett Hódoltságot és annak peremvidékeit jellemezte: ijesztő és brutális világ, nyers, könyörtelen, kérlelhetetlen, illúziók nélküli és goromba élet. Ebben a világban a török és magyar végváriak portyái nem kímélik egymást, de nem kímélik a parasztokat sem; az erdőkben, nádasokban bujkáló kóbor hajdúk hajszálra olyan szívtelenül és pénzéhesen fosztogatnak, dúlnak, rabolnak, akár a megszálló oszmánok. A török torkában élő magyar várak urai csak úgy tarthatják fenn a tekintélyt, amelyen az életük és családjuk, alávetettjeik ingatag biztonsága múlik, ha irgalmat nem ismernek: a bűnt nyomban meg kell torolniuk, bárki kövesse is el – akár magyar hajdúk, akár az oszmán reguláris vagy irreguláris katonaság –, bárminő veszteségért pedig késedelem nélkül véres bosszú jár, nincs helye mérlegelésnek, nincs helye politikának, belátásnak, kegyelemnek.
Wodianer-Nemessuri Zoltán regénye Csobánc urának, rátóti Gyulaffy Lászlónak, a török rémének, a Balaton-felvidék jeles katonájának, hírneves bajvívónak alakját állítja középpontba. A több szálon futó cselekmény legfontosabb szála a Gyulaffy família sorsának alakulását követi. Ennek a dunántúli középbirtokos családnak a feje, László úr minden erejével harcol a hódítók ellen, öntörvényűen, önfejűen, fittyet hányva az országos méltóságokra, királyi rendeletekre, az úgynevezett „magasabb érdekekre”. Gyulaffy László alakja szimbolikus. A török ellen küzdő törzsökös magyar nemes, a félelmet nem ismerő, a birtokait és az országot, ezáltal őt magát a létében veszélyeztető török ellen halálos elszántsággal harcoló, de az európai összefüggéseket átlátni kellő tájékozottság és műveltség híján képtelen magyar katonaember megtestesítője. Övéi közt katolikus pap, protestáns prédikátor, apródként szolgáló nemesi ifjú, jobbágyból lett végvári vitéz (kopjás), familiáris, szajha, halász, vándor kalmár és jobbágy egyaránt megtalálható, akik fölött korlátlan úr, mert csak általa maradhatnak meg abban a gyilkos kötéltáncban, amit a terjeszkedő Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság anarchiába süllyedt nyugati vármegyéinek határmezsgyéjén járnak. A csobánci várúr szomszédságában királyi fenntartású és nemesi várak népe ugyanezt a táncot járja, élet vagy halál esetleges, a helyzet jóra fordulására pedig mind kevesebb a remény.
A regény másik szála, amelyben Nádasdy Tamás nádort ismerhetjük meg, éppen eme központi figura, Gyulaffy László ellenpólusát mutatja föl: a nagy műveltségű, az európai politikai viszonyok közt könnyedén eligazodó, nagyformátumú államférfit, aki ugyanakkor aligha nevezhető halált megvetően bátor katonának.
[A két emblematikus alak közt lehetséges az átjárás is, ám ebben a regényben erről a típusról csak a sorok közül lehet olvasni. Batthyány Boldizsár ugyanis személyesen nem lép elénk, csak egy kapitányával találkozunk. Ez a deák-katona, Thelekessy Jankó példázza urát, Batthyány Boldizsárt, aki legalább olyan katona, mint Gyulaffy és olyan politikus, mint Nádasdy (mellesleg Batthyány Boldizsár arcképét Sumonyi Zoltán rajzolja meg kitűnő regénytrilógiájában, A pelikán vére, Az oroszlán torka és A diadal íze című kötetekben).]
A Gyulaffy- és a Nádasdy-szál mellett fontos a török-vonal is: a hegyesdi oszmán parancsnok, Bajazid és csapatai révén bepillantást nyerhetünk a Magyarországon állomásozó török hadak életébe, összetételébe, gondolataiba. S nem kevésbé lényeges a negyedik vonulat, végtére is a győri főkapitány, Salm generális és környezete, azon belül is elsősorban a bajor Berg báró révén megismerhetjük a magyar ügy iránt elkötelezett birodalmi németeket, nemkülönben a magyar hadszínteret sokadlagosnak, a magyar népet ázsiai hordának tekintő bécsi Habsburg-apparátust – utóbbinak központi alakja Puchaim főtanácsos, a Haditanács polgári eredetű, karrierista tagja.
Megrendítő, ahogyan a császári államgépezet a nyugati ügyek és a német fejedelemségekben rohamosan terjedő protestantizmus miatt nemhogy elhanyagolja a magyar hadszínteret, de egyenesen akadályozza azokat is, akik tenni szeretnének egyet s mást a kivérzett királyságért. A szerző egyszersmind azt sem titkolja az olvasó elől, hogy a magyar végvári rendszer fönntartása és a magyarországi (tulajdonképpeni) állóháború költségei messze meghaladják az ország erőforrásait, ilyenformán a császárra szüksége van Magyarországnak – amint a császárnak is Magyarországra, az ütközőállamra. Patthelyzet alakul ki, amelyből, úgy tűnik, sokáig, nagyon sokáig nem vezet kiút.
A Gyulaffy-féle hősök ebben a kilátástalan helyzetben harcolnak, azért ontják vérüket, hogy elodázzák a végső és visszafordíthatatlan összeomlást, elejét vegyék annak, hogy a lelkek törjenek meg, s ez által megakadályozzák az elfoglalt magyar területek balkáni típusú betagozódását az Oszmán Birodalomba. Mint megannyi Don Quijote, napról napra megrohamozzák a szélmalmokat, „S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt.” – az ő eposzi küzdelmeiknek állít emléket a szerző, a minden körülmények között helyt álló, a közösségért akár az életét áldozni képes, a felelősség elől soha meg nem hátráló elődöket idézi, s állítja példának elénk.
Hibaként talán csak két dolog róható föl a szerzőnek és művének. Egyfelől néhol túl nagy szerepet kap a „mindent tudó elbeszélő”, s még problémásabb, hogy sokszor egy-egy szereplő bőrébe bújva olyan rálátással elemzi a korabeli viszonyokat, amilyen rálátása a korba ágyazott, fölé emelkedni képtelen embernek aligha lehetett.
Másfelől nagy a kavarodás a kronológia körül. Ezzel alapvetően nem is volna semmi baj, a történelmi regény nem ismeretterjesztő történelemkönyv, ambíciója sokkal nagyobb, mint egy korszak puszta illusztrálása. Azonban a regényben folyamatosan találkozunk lábjegyzetekkel, ami a tényekhez való ragaszkodást sugallja, és óhatatlanul azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy nagyon pontos, nagyon „történelemhű” narrációval akadt dolga. Ezt az érzést erősíti a „mindentudó elbeszélő” jelenléte is. A Végvidék cselekménye, alcíme szerint, 1561 és 1569 között bonyolódik. Valójában sokkal tágabbak az időhatárok. A regényben szereplő Tinódi Lantos Sebestyén például már 1556 körül elhalálozott, ezzel szemben a történetben többször hírhedett katonaköltőként emlegetett gyarmati Balassi Bálint csak 1554-ben született, a 60-as években még sem vitézi, sem költői érdemeit nem ismerhették. Nádasdy Tamás nádor 1562-ben hunyt el, hét évvel korábban, mint a regényben; Hegyesdet Hamza bég 1561-ben foglalja el, de már a következő évben vissza is veszik a nemesi hadak és a császári seregek – erre a regényben csak 1569-ben kerül sor, ráadásul Hegyesd visszavétele az egyik legfontosabb mozgatórugója a történetnek. Nehezen követhető a császár, Miksa regnálásának időszaka is. Néhol úgy tűnik, régóta ül trónján, Ferdinándról mint évekkel korábban elhunyt uralkodóról beszélnek a szereplők – viszont Ferdinánd csak 1564-ben halt meg, így onnantól datálható Miksa uralkodása. A kiváló német zsoldosvezért, Teufel Rézmánt is úgy emlegetik Gyulaffyék, mint aktív katonát, holott ő 1552-ben esett török fogságba, ahonnan soha nem tért haza.
Hangsúlyozom: mindezzel semmi baj nem volna, a szerzőnek jogában áll szabadon, „lazán” kezelni a kronológiát, s így akár a történelmi tényeket is. Azonban a Végvidék narrációja az efféle „lazaságnak”, az ilyesféle szabadságnak pont az ellenkezőjére utal.
Végül egy nehezen megmagyarázható furcsaság, amelyet Salm generális szájába ad a szerző. A 499. oldalon olvashatjuk, hogy 1526 és 1542 között „Buda kivételével nem volt török az országban”. Hát ez súlyos tévedés! Ebben az időben éppen Budán volt a legkevésbé. A magyar székvárost 1527-ben vívják meg sikerrel Ferdinánd hadai, tőle veszi el Nagy Szulejmán szultán 1529-ben, és adja vazallusának, Szapolyai János királynak. Attól fogva 1541. augusztus 29-ig (a mohácsi csata tizenötödik évfordulójáig), vagyis Buda törökök általi, csellel történt elfoglalásáig Szapolyai, illetve a király halála után özvegye, Izabella és fia, János Zsigmond birtokolják. A szerző úgy ír az 1526 és 1542 közti esztendőkről, mint valamiféle elszalasztott évekről, mikor a török ellen felkészülhetett volna az ország. Csakhogy ebben az időben az ország két királya, Habsburg Ferdinánd és a szultán által elismert I. (Szapolyai) János huzakodnak az királyságért! Háborúznak is. Emellett többször megjelenik a török, Bécset akarja bekebelezni – ki ne emlékezne Jurisics Miklósra? Nos, Kőszeg ostroma 1532-ben esett meg, s mivel Kőszeg ellenállt, a szultán hadai nem jutottak Bécs alá, mint három évvel korábban.
Mindezen (távolról sem szarvas-) hibák ellenére Wodianer-Nemessuri Zoltán regényét érdemes forgatni. Akit érdekel a magyar történelem, azért jár jól ezzel a könyvvel, mert új távlatokat nyit, és új szempontokat nyújt; akit meg nem érdekel, az közelebb kerülhet ehhez az izgalmas világhoz. A mű testközelbe hozza a XVI. század magyar eseményeit, választ ad a „Hogyan éltek elődeink?” kérdésére, s mindezt egy veretes nyelven megírt, fordulatos történet révén teszi, a történelmi regény műfajának legnemesebb hagyományait felhasználva és továbbgondolva. Már csak ennyiért is megérné elolvasni.
