Mohácsi Balázs
Saját tökéletlenség
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa, Bp., Libri, 2012
Sopotnik Zoltán negyedik, Saját perzsa című kötetében nagyjából azt az utat folytatja, melyet az előző, Futóalbum címűben megkezdett. A téma jellemzően a család(történet) és kiemelten a testvér. A kötet eddigi recepciója meglehetősen vegyes. A kritikák java ha nem rója is fel a szerzőnek, hogy a kötet két-két versciklusa közé egy prózai munkát is illesztett, legalábbis meglepődik rajta. Mivel tematikusan a mindkét műnemhez tartozó darabok szoros rokonságban vannak, volt, hogy átgondolatlannak és önismétlőnek – és emiatt vontatottnak – bélyegezték a Saját perzsát.
És a mérleg nyelve, ha kimondatlanul is, a versek felé dőlt, talán mert Sopotnik elsősorban költőként ismert. A verskötetbe ékelt (hosszú)novella címe Lassú társas: jól felépített, polifonikusan szerkesztett, kellemes hangfekvésű, olvasmányos szöveg. Ennek ellenére az eddigi értekezések mintha átsiklottak volna rajta nem észre (vagy tudomásul) véve a szöveg nyilvánvaló erényeit: érdekességként kezelték a versek között. Az egyetlen példás kivétel Bedecs László Ex librise (ÉS, 2013. 02. 01), aki viszont egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Sopotnik jobb prózaíró, mint költő.
Ha csak ezt a kötetet vesszük, nem ördögtől való következtetés ez. Kevés olyan vers van a Saját perzsában, amelyen ne lehetne még csiszolni: gyakran szétírtak, lötyögősek a szövegek. A versfelütések keresettek, megoldottak. A szövegek nem ritkán szinte fecsegők, engednek a nyelv sodrásának, többször is találunk rímeket a versekben, ami Sopotnik eddigi líráját tekintve elég szokatlan. Persze ez önmagában nem volna baj, sőt; a baj, hogy ezek túl egyértelmű, majdhogynem értéktelen – nem ritkán toldalék- – rímek. Például a Fázós akarat című versben: „Dumálunk. Magnóra / kéne venni egyszer. / Ha lenne hozzá / vegyszer. / A megértéshez. / Állandó renyhe ritmusban / ezerszer." (kiemelések tőlem: M. B.) Bár a sor- és mondattörésekben látható a szándék e rímek rehabilitálására, ez sajnos nem jár sikerrel.
A rímekre a kötet egyik legjobb verse is reflektál – amelyet a költő a második kötetéből, Az őszinteség közepéből emelt át, ahol Sajátrím címmel szerepelt: „A fájdalom a sajátrímekkel rokon. / (…) Saját rímem volt / arra, hogy »nagyapa meghalt« meg a »testvérem / gyógyíthatatlan«. A »válnak a szülők«-re egész / hadseregnyi. (…) / Később jövök rá, hogy magamhoz közelebb / csak a fájdalom és a sajátrím segít.” (Spárga)
Úgy tűnik, a sajátrím a saját perzsával együtt a saját nyelv része. A terápia és a megértés eszköze. A perzsa a médium, a rím pedig adott válasz, reflexió. Sopotnik célja a megértés: a testvér, a család, a város, a történetek, a történelem, a származás, a saját név – és mindezeken keresztül önmagának a megértése. De a megértés – ahogy az a kötet egy másik erős szövegében artikulálódik – nem lehet teljes. „Nem fordíthatok le mindent a saját / nyelvemre. Annyit és annyira kellene / figyelnem, amitől négy hozzám hasonló / is új világot építhetne magának. Nekem / elég, ha egy lázmérőt dugnak a számba, / úgyis a szívemig ér. Nem fordíthatok le / mindent (…)” (Barna reluxa) Ez a vers az, amely a legjobban mutatja a telepes évek hatását, és ahogy Krupp József fogalmaz kritikájában (Műút, 2012/035), akár hommage-ként is érthető egyes telepes költők előtt. Krupp a szívig érő lázmérő képét elsősorban Nemes Z. Márió lírájával hozza összefüggésbe, ám ez a kép gond nélkül elférne bármelyik telepes lírájában, és nem lógna ki onnan. A versnek azonban mindennél egyértelműbb utalása Pollágh Péterre mutat: „(…) – de amit kihagyok, beleejthetem / reggeli kávémba: veszítse formáját, akár / a kockacukor. A kávé a fő táplálékom, / rengeteg fölösleges dolgot kihagyhatok / tehát. (…)”
A versben Pollágh két kedvelt motívuma jelenik meg, a kávé és a kockacukor. Nem meglepő ez, Sopotnik lírája mindig is közeli rokonságban volt Pollághéval, ami ebben a kötetben mutatkozik meg igazán, ugyanis a versek javán – főleg azok építkezésén – különösen érződik Pollágh hatása. Ami a Futóalbumban még inkább volt átgondolt, ám némiképp szükségszerűen hermetikus magánmítosz, részleteiben megmutatkozó mágikus realista kerettörténet, az a Saját perzsa bizonyos elemeiben redundáns és céltalan – és ezt a Pollághéhoz hasonló poétikai-technikai megoldások rovására írom.
A kötetben rengetegszer előkerülő fejfájás, illetve migrén például olyannyira elvtelenül és zavaróan ismétlődik, hogy az olvasó egy idő után próbál inkább átsiklani fölötte. Az eddigi kritikák főként a perzsa esetében rótták fel, hogy a jelentéspotenciálja nem kiaknázott, a különböző szövegbeli előfordulások nem hoznak jelentésbővülést. A perzsa mellett azonban muszáj itt említeni a migrént is. Bár ettől aligha várhatnánk el látványos jelentésbővülést, azt azért talán igen, hogy okkal kerüljön a szövegekbe, és ne pusztán a ciklusépítés eszköze legyen. Azért fontos ezt részletezni, mert ennek a technikának az alkalmazása több jó verset is elrontott, például a feljebb majdnem teljes egészében már idézett Barna reluxa címűt is, amelynek így szól – a vers korábbi részétől minőségileg elmaradó – zárlata: „(…) Sok apró lyukat égethetek a / fejfájás-reluxán, hogy lássam, mit érdemes / néven nevezni.”
Visszatérve a kezdetben tárgyalt líra–próza kettősségre: a kötetkompozíció átgondolatlanságának ellentmond a kötetegységek szimmetriája és a nagyrészt működő motívumszövés. Ugyanakkor a redundanciát hozó poétikai-technikai megoldások több ponton is gyengítették a szerkezet teherbírását. De a kötet nagyobb része így is elég erős, és ebben kiemelkedő szerepe van a prózai betétnek, a Lassú társasnak, amely – mint azt feljebb is mondtam – kiváló írásmű. Azzal, hogy a könyv harmadát és egyben a négy versciklus gondolati magját adja, tulajdonképpen a hátán cipeli a Saját perzsát.
Sopotnik költészetének egyik (ha nem egyetlen) kulcsmondata így hangzik: „nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt”. Ha a tökéletlen volt a cél: elérte. De abban a tekintetben, hogy Sopotnik egy majd kisregény-hosszúságú szöveggel itt debütál prózaíróként, a kötet tökéletes.
