Ughy Szabina
Megkésett jesz
Ondris barátommal általában csak a könyvtárban találkozunk, de ott szinte minden alkalommal. Ondrisban az a jó, hogy mindenről határozott véleménye van. Így a világ szar és jó dolgokra oszlik, illetve ezek a jelzők különféle testnedvek szinonimáival gazdagodhatnak még. Valamelyik esős, októberi napon, amikor a Szabó Ervin g. szar kávéja fölött beszélgettünk, kiderült, hogy bizony a szüleinkkel való viszony a kamaszkor helyett most kezd csak igazán problémássá válni, mert szavak helyett a hallgatás, vagy ami még rosszabb, közhelyek hangzanak el, ahelyett, ami valóban van, ki tudja, kinek a védelméből.
Aztán visszamentünk az olvasóba, Ondris levett egy könyvet, és csak ennyit mondott, Carver, k.b. jó. Levett egyet magának is a Kezdőkből, úgy látszik, sokan elkövetik még rajtunk kívül azt a bűnt, hogy nem olvasnak folyamatosan Carvert, aztán leültünk, és mielőtt Ondris átnézte volna utoljára az interjúját, kinyitotta nekem a könyvet, hogy olvassam el a Futó viszony című elbeszélést. Aztán Ondris becsukta a laptopját, én a könyvet, ami tényleg k. jó volt, és kivettem a könyveket, Ondrisnak is, mivel már hetek óta nincs pénze kifizetni a büntetést. Bölcsészsors, mit vársz, húzza föl a vállát.
Rég volt ilyen átütő élmény egy novelláskötet, bármi, mint ez a Carver-könyv. Imádtam a gyönyörű, kegyetlen minimalizmusát, amelyet állítólag Carver leginkább a szerkesztőjének, Gordon Lishnek köszönhet. Bár ahogy utánaolvastam, például a könyv kiváló fordítójával, Barabás Andrással készült interjúban (magyarnarancs.hu), sokan igazságtalannak tartják Lish javaslatait, átírásait. Ezt nem is értem, hiszen a szerkesztő érdeke mi más volna, mint hogy a lehető legjobbat hozza ki egy könyvből.
A Kezdők úgy vág gyomron, hogy észre sem veszed. Aztán amikor a villamoson utazol, vagy amikor este, lefekvéshez készülődsz, hogy felrakd a koronadíszt a napra, kinyitod a könyvet, kíváncsian várod, vajon képes lesz-e rá újra, hogy odavágjon. És ez rendre meg is történik minden egyes novellában. Meg is mutatom, hogy nagyjából hogyan: „A nő érezte, hogy az öklét erőnek erejével szétfeszítik, és elszakítják tőle a kisbabát. Nem, kiáltotta, amint kicsúszott a kezéből. Az övé lesz ez a kisgyerek, akinek dundi kis arcocskája az asztalra tett fényképéről nézett rájuk. A baba a karjáért nyúlt. Elkapta a csuklóját, és hátrahajolt. A férfi nem hagyta magát. Érezte, hogy a gyerek majdnem kicsúszik a kezéből, mire határozott mozdulattal visszarántotta. Nagyon keményen rántotta vissza. És ily módon el is döntötték a kérdést.” Ennyi.
A munkásosztály krónikái ezek, ahol Updike kispolgárainak durvább oldalát ismerhetjük meg. Természetes, hogy mindenki piál, ivott, de az elvonón már leszoktatták erről, vagy majd inni fog. Mindenki átlagos, nem akar mást, csak egy kis szexet, családot, gyereket, hétvégi kirándulásokat, sörözgetést a haverokkal, horgászni a gyerekkel, aztán valahogy mégsem jön össze ebből semmi. Ettől természetesen csöndben szenved az ember, hát megint csak iszik, vagy szétveri egy arra bicikliző kamaszlány fejét. Így lehet agresszív állat a szomszédból, az enyémből, bárkiéből, akit jóravaló, kedves, csöndes, intelligens fiatalembernek gondoltak. Nem kell ahhoz Amerikában élnünk, hogy ezeket a történeteket jól ismerjük, többségüket a tévében vagy a Blikk címlapján már olvastuk is: cserbenhagyásos gázolás, gyilkosság, erőszak, családon belüli erőszak, de hogy hogyan játszódnak le ezek a minden indoklás nélküli őrületek a család mikroközegében, a házfalak mögött – ezek érzékeltetésének a mestere Carver a leheletfinom árnyalatokkal, megfigyelésekkel és csöndekkel. És aztán már csak azt veszed észre, hogy ülsz a szombathelyi gyorson, becsukod a könyvet a 126. oldalon, kinézel az ablakon, ne lássák a többiek, hogy bizony elbőgted magad.
Raymond Carver: Kezdők, Magvető, 2010
