Surinás Olga
Szegedi szemléletek
Bátyi Zoltán: Táncol a Tisza
Bár már több mint hat éve élek Szegeden, mégis nagyon lassan tudatosodott bennem, hogy a várost otthonomnak tekintsem. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért olyan nehéz nekem itt gyökeret ereszteni. Hiszen a várost, és főként a szűkebb környezetemet, Rókus városrészt, igen gyorsan kiismertem és megszerettem a hosszú séták és rövid biciklitúrák alkalmával. Arra jutottam, hogy ennek az egyik jelentős oka, hogy keveset tudok Szeged történetéről, és nem igazán ismerem azokat a legendákat sem, amelyek a város tősgyökeres lakóinak kollektív emlékezetében élnek. Ezt a hiányosságomat igyekeztem pótolni, amikor a Táncol a Tisza lapjaiba merültem. Bátyi Zoltán első önálló szépirodalmi kötete egy fiktív és referenciális dimenziók közti kalandozásra hívja az olvasóit, nem titkolva azon szándékát, hogy az általa festett szövegvilág visszahasson a létező városhoz kapcsolódó érzésekre, emlékekre. Ezt a típusú olvasatot erősíti az előszóban is:
És azok lapozzák a könyvet, akik ezek után nagyon szeretnék tudni, milyen emberek építették, lakják ezt a várost, mennyi gonddal terheli őket a sorsuk, minek örülnek, mire vágyakoznak, mennyire fáj nekik a csalódás, vigasztalja őket az öröm. És azok is, akik Szegeden jöttek világra, de elsodorta innen őket az élet, de még mindig nagyobbat dobban szívük, ha hírt hallanak Szegedről. És azok is, persze, akik itt élték diákéveiket, de most már az ország, netán a világ másik pontján magyarázzák ismerőseiknek, hány színben pompázik a városháza előtt nyíló tulipánfa.
A novellákban kirajzolódó város azonban nem vetíthető térképként Szegedre. Egyrészt a novellák cselekménye több korszakot is felelevenít. Bátyi nem felejti el az időbeni változásokat is látványossá tenni, elidőzve a város építészeti átrendeződésén. A három fejezetre tagolt kötet első része, az Akácillatú szegedi mesék a hangsúlyt a Kádár-érára, a hatvanas-hetvenes évek Szegedének festésére fekteti. Az Ág a tetőn című történet hősét egyenesen sokkolja a hír, hogy a saját keze által felújított házból kilakoltatnák, hogy egy összetákolt panellakásban élje tovább az életét. A paneldzsungelek elburjánzása mellett szót ejt a régi gyárakról, moziról, a rókusi kis tavakról is. A második rész, a Sír a Tisza novellái többnyire a közelmúltat ábrázolják, de kitérnek a rendszerváltás korszakából visszamaradt problémákra is, míg a harmadik fejezet, a Csillag őrzi a piacteret történeteiben a tettesek, áldozatok vagy családtagjaik idézik fel napjainkban egy bűntett elkövetését, és annak okait.
Másrészt a benne élő szereplők is ellentmondanak, szó szerint, annak a „kispolgár/kisember” sémának, amiről az őket jellemző szocioökonómiai státusz vagy a hivalkodóan hétköznapi nevek árulkodnának. A figurák nyelvezete erősen archaizáló, stilizált; a legszembetűnőbbek számomra az esetenként szokatlan szórendű mondatok, a birtokos szerkezetek, és a szóvirágok a leghétköznapibb kifejezésekből. Ez még inkább kirívó a gyermekek, gyári munkások, hajléktalanok, katonák, a piaci kofák, vagy éppen a börtönviselt emberek párbeszédeiben. Ezeknek a csoportoknak a nyelvi sajátosságaira, stílusára, azaz a szociolektusokra a novellák nyelvezete alig utal, vagy ha mégis, azt is csak egy-egy elemre hegyezi ki, a figurák árnyalása végett. Itt a Báró elvtárs, hozzám! című szövegre gondolok, amelyben a hatalmat szimbolizáló, a kiskatonákat betörő (és annak idején az 56-os forradalmat letörő) század parancsnokának és szakaszvezetőjének élőbeszédet imitáló nyelvezete feszül báró Váry Béla udvariaskodó, terjengős beszédének.
- He? Ki szót, amikó nem vót ugatni? […]
- Jelentem, én. Bár a volt kifejezés nem tükrözi pontosan a tényeket, mivel édesapám jelenleg is jó egészségnek örvend. De a bárói származás, mint tény, határozottan fedi a valóságot. Jelentem. Egyben közlöm: válaszomat a százados úrnak címeztem, Madarász úr közbevetését – fordult a szakaszvezető felé – jelen helyzetben mintegy mellékesnek vélem, ha nem haragszik.
Szó sincs arról, hogy ne éreznénk: ízig-vérig „szegedi történetek” ezek, de a novellák összetéveszthetetlen nyelvi stílusa folyamatosan reflektál arra is, hogy az esetenként referenciális anyagból az író létrehoz egy ebben a formában sohasem létezett világot (amilyen pl. a Balta ballada).
Ugyanerre a jelenségre utalhat a Szindbád szerelme című szöveg is, melynek első részében egy fiatal lány prostituálódásáról és öngyilkosságáról olvashatunk egy novellát. A szöveg második felében egy levél olvasható, mely a fikción belül a szöveg első felének létrejöttét magyarázza meg: a novellát egy pályázatra készítette F. Ilona vádlott, akit a levél írója, a nevelőtiszt azonosít az írás főhősével. A levél írója a novella postázására kér engedélyt, mivel az etikailag kifogásolható. A nevelőtiszt elferdített önéletírásként értelmezi a szöveget, és számon kéri íróján, amiért másképp zárta le történetét, mint ahogy az a valóságban történt.
A novelláskönyv olvasásának legértékesebb élménye az a szeretetteli attitűd és szociális érzékenység, amellyel Bátyi Zoltán a kötet szereplői, a szegedi kisemberek felé fordul. Sorra veszi a társadalom megbélyegzett alakjait is: a hajléktalanokat, az alkoholistákat, a bűnelkövetőket, a nyomorban élő időseket. A kötet olvasása során kicsit más szemszögből, otthonosabban tekintettem a szegedi utcákra és magamra is – bennfentesként.
(Quintus Kiadó, Szeged, 2012.)
