Mohácsi Balázs
Apró, pontos (család)történeti megfigyelések
Bencsik Orsolya: Akció van!, Bp., Újvidék, Szabadka, Forum–JAK–PRAE.HU, 2012.
Bencsik Orsolya rövidtörténeteinek világa érdekes, összetett, heterogén és zavaros. Szokni kell. A szövegcsokor több témát is érzékenyen tárgyal: családi kérdéseket, kiemelten a nagyapa betegségét és halálát; azt, hogy milyen határontúli magyarnak lenni, és mindenekelőtt talán a felnőtté válást – jóllehet e témák meglehetős arányossággal oszlanak-elegyednek el a szövegekben.
A kötetben megteremtett magánmitologikus világ valósnak mondható és varázslatos, fiktív elemek keveréke. Érdekes megfigyelni, ahogy a például Esterházy Harmonia caelestiséből vagy Estijéből ismerős szöveg- és karakteralkotási technika a gyermeki, infantilis elbeszélővel fantáziadús képzeletvilágot hoz létre, amely – ahogy belészűrődnek a valós elemek – abszurd és groteszk lesz. „Én tudom, hogy a nagyapám nem a nagyapám. Hiába olyan szőke a haja, mint az enyém, és hiába nincs másnak rajtunk kívül kökénykék szeme, én tudom.” (Ausztrália-lap) „A nagyapának sok köze volt a macskákhoz, mégis ez a történet most a nyulakról szól. Pontosabban egyről. Nagyapa-nyúlról. Arról, hogy hogyan vette feleségül szitakötő-nagymamát.” (Nyúlszív, szitakötőnyelv) „Nagyapám zongoratanárnő volt, és egyik nap úgy döntött, finom, kis női kést szúr a bal vállába.” (Zongora birssel) Ezek az első három szöveg nyitómondatai, melyekben az olvasó könnyen a Harmonia első könyvének apa-konstruáló technikájára ismerhet. Ugyanezt a sort bővíti a többi történet javában immár fekvőbeteg nagyapa-alak, akit a család turisztikai látványossággá tesz, mivel „[a]z ágyat viszont ellepte a teste, már nem mértük, csak saccoltuk, 300 kiló.” (Otthon, nálunk) Ez persze, ha nyelvében nem is, témájában mindenképpen Parti Nagyot idézi, a Hullámzó Balatont, illetve a Taxidermiát.
A család más tagjairól is meghökkentő képet kapunk. Az anya például egy helyütt elég kényszeresen viselkedik. „A szomszéd felesége is természetes szőke, de a melle, mint két dinnye. Csúnya az arca, anyám se a fejét nézi onnan, a konyhaablak melletti magányából. Ott issza a kávéját, eszi a vacsoráját, már több, mint négy órája ott ül, nem mozdul el, pisilni is egy vödörbe pisil. (…) anyám arcán, éppen a jobb szeme alatt, rángatózik majd egy kis ideg.” (Konyhaablak)
A nővérről szintén különböző tudósítások olvashatók, olykor egészen racionális meglátásai vannak – ilyenkor mintha az elbeszélőről is hiteles, meg nem szépített információt kapnánk. „Az állatok világának III. kötetét olvasom. (…) Amikor levettem a polcról a III. kötetet, meg kellett ígérnem anyámnak, hogy a kötelességeimet a kezdeti lázas, majd stagnáló tanulmányozás ellenére is elvégzem, nem úgy, mint tavaly, amikor a feketerigók végül, akarva vagy akaratlanul, lassú letargiába, a nővérem szerint most már szerencsésen átvészelt, túlélt depresszióba taszítottak”. (Galambkék) Máskor viszont a nővér kényszeresen, izzadásig gyalogol a városban (Konyhaablak).
Egyes történetek Nemes Z. Márió-i abszurdba hajlanak, és ezek a jobb részei a szövegeknek: mikor elhiszi az olvasó a történetek saját logikáját, ok-okozatiságát, és nem érez csináltságot. „Nem tudom, mikor volt legutoljára, hogy apa és anya ránk nyitották az ajtót. A szomszéd néha bejön, kirángat minket az ágyból (…). A kádban egymás hátát mossuk a nővéremmel, a forró vízben kiázik az ujjam, utána kellemetlen megfogni a kenyeret.” (A nyulakat levágják) (Vesd össze: „A barátom megmossa a hátam. Ez már a szokásaink része. Anyám / hallgat és a szavakra gondol, amiket télen használ. Apám marhát / eszik. Minket néz.” [Nemes Z. Márió: Apám marhát eszik])
Az apa a történetek többségében, és főként a kötet első felében nincs vagy csak a periférián van jelen. Különösen így tűnik az ötödik, a Road movie apával címet viselő ciklus felől visszatekintve, melyben kifejezetten apa-történetek olvashatók. A kötet történetei, ha nem is teljesen lineárisan, de felmutatnak egy kronologikus családtörténetet, és azon belül az elbeszélő én-történetét. Az apa is a felnőtté válás előrehaladásával kerül előtérbe. Az elbeszélő (feltehetőleg) gimnáziumba Szegedre megy, apja előreutazik lakást szerezni neki és nővérének, hogy „ti már a készbe érkezzetek”. A költözés duplán is a felnőtté válás momentumává válik, mivel az elbeszélőnek az új lakásban jön meg először a menstruációja, vagyis a szöveg szavaival: nővé válik. (Lugas utca, 1999 tavasza)
Az apa innentől fogva valamifajta hidat, kapcsot képez a két otthon, Szerbia és Szeged között, mivel ő hozza és viszi az elbeszélőt. Végül – és ez a kötet zárszava – ez is megszakad, mert miután az apa végigasszisztálta lányának felnőtté válását, az – persze átvitt értelemben – apagyilkosságot követ el: „nem utazhatok vele ezentúl soha többé már”. (Kiúszik belőle, elúszik tőlem)
Természetesen a kétlakiságnál sokkal árnyaltabban is megjelenik a szövegekben a határontúliság. „»A szomszédos faluban valahogy mindig gyorsabban sötétedik, de gyorsabban is múlik az idő«, valami ilyesmit írok a chaten az egyik ismerősömnek, aki magyarországi, és soha nem járt még Szerbiában.” (Paradicsom) Magyarországnak és Szerbiának mintha eltérők volnának természet adta törvényei, és úgy tűnik, talán épp emiatt folyamatosan összehasonlítás tárgya is a két ország. „A legjobban azt szeretik [a szomszéd falu kocsmájának törzsközönsége, akikkel az elbeszélő sörözni szokott], amikor Szerbiát Magyarországgal hasonlítom össze, és két kimutatás között meghúzom a sörösüveget.” (Konyhaablak) Sőt, a Honleány című történetből az is kiderül, hogy az elbeszélő lokálpatrióta: van neki egy „jugoszláv zászlós” fürdőruhája, és „[h]a Szerbiában [van], mindig Lavot [iszik]”.
Bencsik Orsolya rövidpróza-kötete ha néhol döcögős is, hálás, jó olvasmány. A szövegek írójuk alapos technikai pallérozottságáról árulkodnak, a jól szerkesztett szöveg- és kötetegységet pedig az ilyen apró, de pontos megfigyelések teszik igazán élvezetessé: „Én nem emlékszem rá, lehet, otthon se voltam, biztos átbicikliztem a szomszédos faluba sört inni, ezt szeretem a legjobban, ülni és az átnedvesedett címkét lehúzni az üveg faláról. Először egy kicsit mozgatom rajta, a papír csúszkál a felületen, de nem dörzsöli ki azt, nem roncsolódik.” (Otthon, nálunk)
A szövegek közé illesztett képek – Emil Kadirić munkáját dicsérik – összhangban vannak az írásokkal, pontosan illeszkednek a kötetben megkonstruálódó abszurd, félfiktív (talán nem túlzás: mágikus realista jegyeket is hordozó) világba – és ez kiváló szerkesztői érzékről is tanúskodik. Mindezek fényében nagy kár, hogy a kötet szinte tökéletes összképét egyrészt többször is elrontja a gyatra nyomdai előkészítés – ugyanis a szövegekben zavaróan sok helyen maradtak túl sűrűn szedett, szinte szóköz nélküli sorok –, másrészt a tökéletesen semmitmondó címadás: Akció van!
