Bene Zoltán
Regény-kulcs
„Nem írtam kulcsregényt” − vallja művéről a szerző, Levendel Júlia. Igaza lehet. Bár az olvasó óhatatlanul keresi (és találja) a párhuzamokat, annyit korántsem lel, ami legitimálná a Szabad vagy című regény kapcsán az irodalomelmélet „kulcsregény” terminus technicusának használatát. Más vonatkozásban azonban mégis kulcs ez a regény: kulcsot ad az olvasó kezébe, s ez a kulcs azon ajtó zárjába illik, amely mögé a Kádár-éra hétköznapjai bezárattak, hogy ott kedvükre porosodhassanak. Ugyan időről időre előveszik, tessék-lássék leporolják őket: hol kifényesítik, hol sárba mártogatják módszeresen – ám jellemzően inkább csak szürkülnek egyre; beleszürkülnek szépen az időbe, a felejtésbe. S teszik ezt úgy, hogy már eredetileg is szánnivalóan szürkék voltak, szegények. Amikor pedig egyszer, majdan, abból a bizonyos „történelmi távlatból” tekintenek vissza rájuk az utánunk jövők, éppúgy nehezen tudják formába önteni és maguk elé idézni kézzel- és ésszel-fogható valóságukat, ahogyan mi küzdünk a számunkra problémás korokkal – például a két háború közti időszakkal, hogy többet ne is említsek. Pozitív és negatív mítoszok, beidegződések pro és kontra, tévutak és mellékösvények szövevényén kell átrágnunk magunkat. És még így is folyvást azt érezzük: nem jutottunk sehová, csak körbe-körbe járunk a bozótban… Amennyiben pedig a nem egykönnyen meg- és fölfogható, magunkban nehezen leképezhető évekhez igazi, használható kulcsot keresünk, a legjobban minden valószínűség szerint az irodalommal járunk.
A nyolcvanas évek sem kivétel. Megismeréséhez, átérzéséhez jó lehetőség az irodalom. Például Levendel Júlia Szabad vagy című regénye. Általa olyan kulcsok egész sorának jutunk birtokába, amelyek segítségével a Kádár-rendszer arca mutatkozik/mutatkozhat meg előttünk. Már magát a címet is felfoghatjuk kulcsként. Kulcsszava: irónia. A Szabad vagy „hősei” olyan világban élnek, amely, bár nem mindig látványosan, széles gesztusokkal, mégis minden tekintetben és minden pillanatban korlátozza a szabadságot. S bár a regény alaphangulata inkább nyomasztó, mint ironikus, azért a finom, háttérbe húzódó gunyor olykor előbújik a sorok közül − legelőször mindjárt a mű címében.
Napjainkban amilyen mértékben nő a csalódás a rendszerváltozásban – mindenekelőtt ellentmondásos jelenségei miatt –, úgy bizonyos társadalmi rétegekben, de a rétegektől független egyénekben is éppolyan mértékben növekszik a nosztalgia a Kádár-éra iránt. Persze az is igaz, hogy a mindenkori népre általánosságban is jellemző a hosszan uralkodó személyek irányában táplált rokonszenv. Ha egy despota elég sokáig uralkodik, azt a nép előbb-utóbb megszereti. Így történt ez azzal a Ferenc Józseffel, aki haláláig az aradi kivégzésekről készült metszetek között töltötte éjszakáit, lévén, hálószobájának falain ezek szolgáltak „díszítő” elemekként; és bizony Kádár János is kellően hosszú ideig állt az ország élén ahhoz, hogy az ország lakosainak jelentékeny hányada megkedvelje. Emellett mindkettejük utólagos fölértékelődésében vitathatatlanul valós és számottevő tényező az utókor múltba-vágyakozása is: míg Ferenc József a boldog békeévek, addig Kádár a kiszámítható, nyugalmas, kényelmesen kispolgári hétköznapok szimbóluma.
Levendel Júlia regénye azonban a beidegződéseknél, reflexeknél, közhelyeknél sokkal-sokkal árnyaltabban mutatja meg a kádári mindennapokat. Ahogyan Siklós László A család-(regény) című, 1984-ben megjelent műve a legvidámabb barakk legkevésbé vidám rétegéről, a mélyproletariátusról rajzol megdöbbentő képet, úgy Levendel Júlia az értelmiségi lét perspektívátlan, vegetációra kárhoztatott világát tárja elénk érzékletesen. Az alapvetően hagyományos narrációjú realista nagyregény főhősének egy napját követheti végig az olvasó. Magától értetődik, hogy közben az elbeszélő felidézi a múlt eseményeit is. Megismerjük a főhős generációja mellett a szülők generációját, s eközben lelepleződik a két, egymástól egyébként oly sokban különböző nemzedék közös nevezője: a megalkuvás. A szülők ugyan még nehezen hajtják meg a hátukat, eszméik korcsulását kínok közt emésztik meg, a fiak viszont már könnyedebben simulnak bele a világba, a boldogulás, a karrier útjait hajlékonyabb derékkal róják. Kiválóan mutatja ellentétük, amely egyben kettősség is, a kommunista ideológia útját: a hatalomig vezető szakasz kemény, de romantikus, a hatalom megragadásának és biztosításának fejezete azonban már erős túlzásokba csapó, az alantas ösztönöknek teret engedő, ezáltal törvényszerű, hogy sötét diktatúrába torkollik. Végül az 1956-os forradalom által kikényszerített konszolidáció már pusztán karikatúrája az amúgy is sok tekintetben aggályos eredeti eszmének. A regény jelenideje, azaz a nyolcvanas évek közepének Magyarországa mintha a proletariátus és a nyárspolgárság legrosszabb tulajdonságait próbálná ötvözni. A Szabad vagy keserűségének, kilátástalanságának, feloldhatatlanságának egyik magyarázata pedig talán éppen abban rejlik, hogy többé-kevésbé sikerrel.
A kritikus oldalakon keresztül boncolgathatná még a könyvet, elméleteket állíthatna föl és rombolhatna le, cáfolhatna és erősíthetne. Ám a recenzens nem tesz, nem is tehet ilyet. A recenzens csak reménykedhet abban, a regény olvastán fölvetődő gondolatainak papírra vetett, aprócska hányada másokat is arra indít majd, hogy felüssék Levendel Júlia Szabad vagy című művét, és elmélyedjenek benne.
Levendel Júlia: Szabad vagy. Budapest, Liget Könyvek, 1994. (második kiadás)
Ajánljuk még:
Bene Zoltán tárcája: Kempelen Farkas a városi körúton
