Rálik Alexandra
Rágócsenés és generációs sirámok, avagy mindenki kész katasztrófa
Van olyan, hogy az ember valami könnyűre vágyik. Valami csuklólazító, agyszellőztető két-háromszáz oldalra. És akkor szembejön vele a könyvcím: A rágógumitolvaj. A fülszöveg pedig az orra előtt lengeti a regény mottóját, mint valami gusztusos transzparenst: „Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” Mit tehet a jámbor, kikapcsolódni vágyó olvasó ilyenkor – rávágja válaszként az igent, leveszi a polcról a kötetet, és belevág, kávészünet és vonatozás közben.
Kicsit furcsa attól a Douglas Couplandtől olvasni egy ilyen bohókás című könyvet, aki magánmítoszában megteremtette az X, majd az A generációt is. Persze a téma távolsága csak látszólag meghökkentő – itt is egy oda-odaszúró társadalmi szatíráról beszélünk, csak esetünkben nem kell a jövő disztópikus ködébe bújnunk, a szüzséhez elég egy írószer-nagyáruház és pár eltévelyedett dolgozójának magánélete.
A couplandi narráció most sem hazudtolja meg magát: apró részletekből, személyes levelekből és naplóbejegyzésekből áll össze a cselekmény. Mindennek a pikantériája, hogy főszereplőnk, a megtört negyvenes Roger regényt kezd írni, aminek a (kissé szürreális) Kesztyűk tava címet adja. A készülő mű fejezetei pedig a szereplők vallomásaihoz hasonlóan részei lesznek az elbeszélésnek, visszatükröződik benne a főhős valósága, de maga a Kesztyűk tava is formálja, alakítja annak a bizonyos valóságnak a kimenetelét. Így kapunk egy kusza regény-a-regényben konstrukciót, ahol minden fikció képes a realitás felé mozdulni, és viszont. Ezek után nem is meglepő, hogy az írószer-nagyáruház dolgozója, Roger egy olyan karaktert is mozgat saját írásában, aki szintén nyomtatópatronok rakosgatásával tengeti napjait.
Mondhatnám, hogy ez is egy olyan regény, amiben nem történik semmi. És valóban, ujjnyi vastag porréteg ülepszik minden szereplőre és minden cselekvésre, csak a panaszáradat dől belőlük, legyen szó az élettel még és már mit kezdeni nem tudókról. Mégis a legjobb műfaji besorolás a tragikomédia: a mély apátiát felülírja a humor, illetve azok az öniróniával teli gesztusok, amelyek a sokadik sikertelen próbálkozás után sem hagyják, hogy karaktereink feladják a harcot. Mert igenis képesek változtatásra, még ha az csak annyi is, hogy írni kezdenek egy valószínűleg soha ki nem adható regényt, vagy elutaznak Európába, hogy aztán pénz és pozitív élmények nélkül térjenek vissza ugyanabba a kietlen nagyáruházba. És a kör bezárul: „az álmok kompromittálódnak”. Önmagunkat, mint valami garanciális terméket, talán lehetetlen egy csettintéssel kicserélni, de azok a kicsi változások, apró csiszolódások az évek múlásával mégis kiütköznek. Az is valami.
Mihez is kezdjünk tehát A rágógumitolvajjal? Sötét humorba és könnyű depresszióba burkolt kórkép a mindennapi társadalomról – de csak halkan, megbújva a sorok mögött. Talán túl realisztikus is ez a regényvilág ahhoz, hogy keserű ítéleteket vonjunk le – inkább jót nevetünk a „reklámszatyornyi rossz döntésként” aposztrofált embereken. Mert ha „mindenki kész katasztrófa”, minek is siránkozzunk rajta? Ahogy egy keleti bölcs (vagy a rezignált szomszéd) mondaná: ez van, ezt kell szeretni.
Douglas Coupland: A rágógumitolvaj. Európa, 2008.
Rálik Alexandra: A vodka fogy, de Petuski nincs közelebb (olvasónapló)
