Ughy Szabina
A vég és a kezdet
Életrajzot olvasni jobb, mint a görögöket. Hiába tudom, hogy mi lesz mindig mindegyiknek a vége, azt veszem észre, hogy a végén, mint valami soha nem tapasztalt katarzis után, mélyen meghatódom, hogy nahát, tényleg, ő is, meghalt.
2012 az aktív időskor és a generációk közötti szolidaritás éve. Terzani könyvét nem ebből az apropóból vettem a kezembe, noha A vég nekem a kezdet az egyik kulcskönyve lehetne ennek az évnek – még annak idején Olaszországban kezdtem el, aztán a poggyászmizéria miatt ott kellett hagynom ezt a könyvet is. Így nagy volt az örömöm, amikor megtaláltam a könyvtár polcán, bár most már magyarul.
És hogy miért mondom, hogy ez a könyv lehetne a generációk közötti szolidaritás egyik kulcskönyve? Elsősorban a formai megoldás miatt. A könyvben Terzani fia, Folco rögzíti a később 476 oldalt kitevő, három hónapon keresztül tartó beszélgetések szövegét. Folco kérdez, az öreg Terzani közben válaszol a maga élvezetes stílusában, és csöndben haldoklik az orsignai birtokon.
Terzani Firenzében született, majd Olaszország ünnepelt újságírójává vált, és élete utolsó szakaszában zen bölccsé fehéredett. Fiatalon nagy lelkesedéssel merült el a kommunizmus eszméiben, de szép lassan, miközben a Der Spiegel tudósítójaként beutazta a Távol-Keletet, megcsömörlött az egésztől, és eljutott odáig, hogy az igazi forradalom csak bennünk zajlódhat le, ahogy a béke is leginkább csak ott valósulhat meg, éljünk a mának, miközben az arany középúton járunk, de tudjuk, hogy nincs öröm szenvedés nélkül, nincs élvezet bánat nélkül. Ugye jobb, ha nem folytatom? A könyvben mindezek a szentenciák szerencsére csak az utolsó száz oldalon öntenek el minket, így aki falra mászik például Oshótól, nyugodtan csukja be a könyvet a 300. oldal táján, bár a fejezetek elején lévő fotókat, azért még nézze meg, mert a Terzani gyűjteményből származó fényképek bebizonyítják, hogy Terzani ügyes szociofotós is volt, aki nem félt közel menni a lényeghez.
Terzani az újságíró és a fotográfus álarca mögött leginkább mégiscsak egy professzionális utazó volt, aki soha nem mulasztotta el, hogy alaposan tájékozódjon az adott ország történelméről, politikai viszonyairól, kultúrájáról. Mélységesen egyetértek azzal a gondolatával, hogy ma az újságíró-iskolákban nem műfajelméletet kéne tanulni, hanem történelmet. Ő szerényen egyébként azt nyilatkozta, hogy az ő szakmája az volt, hogy utazzon a világban az igazság nyomában. De képes volt arra is, hogy egy évig ne szálljon repülőre, miután egy kínai látó azt jósolta neki 1976-ban, hogy ’93-ban, ha repülőgépre száll, meg fog halni. Így Laoszt, Burmát, Thaiföldöt, Kínát, Szingapúrt különféle földi tömegközlekedési eszközökkel utazta be. És mindig vitte magával az egész családját, Amerikától kezdve Indiáig. A közös élmények, ugye.
Miközben olvastam a könyvet, azt vettem észre, hogy szép lassan megyek össze. Nem dolgoztam futószalag mellett doktorival a zsebemben pusztán a tapasztalatszerzés iránti vágyból? Nem ugráltam fejest a Mekong deltájában? Nem cipeltem a hátamon kifordult belű haldoklót a Vöröskereszt sátráig? Nem szívtam ópiumot Madame Chantalnál, Indokína legnagyobb bordélyházának szőnyegén? Nem lógtam be biciklivel Laoszba? Nem utasítottak ki Kínából? Nem vodkáztam a Kuril-szigetek vasfogú őslakóival? Nem szórtam szét egyetlen egy barátom hamvait sem a Gangeszben? De még csak nem is röhögtem szemközt egyetlen nyamvadt vörös khmert sem, aki pisztolyt tartott az arcomba?
Kinézek a körútra, süt a nap, a könyvben épp most halt meg Terzani, ott van a fényképe is, és egy ensō, a jól ismert zen kör. Utolsó, szépséges szeptemberi hétvégém, mihez kezdjek veled? Terzani 66 volt a könyv írásának idején, és azt mondta, nyugodtan hal meg. Nekem meg élni kéne, már megint, még mindig. Azt hiszem, fel is buszozok a Normafához, olvasni, vagy mi mást volna érdemes tenni, amíg még nem tehetem meg, hogy én is végleg felhúzódjak a hegyemre? Mert, ahogy Terzani is mondta: „A könyvek voltak a legkiválóbb útitársaim. Csendben maradtak, amikor arra volt szükségem, hogy hallgassanak, és beszéltek hozzám, amikor tájékozódnom kellett.”
Tiziano Terzani: A vég nekem a kezdet. Libretto, 2010.
