Somi Éva
Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa
Czeizel Endre mindig szívesen látott vendég Békéscsabán; nevére megtelnek az előadótermek; így volt ez legújabb kötetének bemutatóján is. Ennek az a titka, hogy Czeizel doktor a szó legnemesebb értelmében vett tudományos ismeretterjesztést folytat: tudományos kérdésekről közérthetően, érdekesen képes szólni hallgatóinak, legyenek azok fiatalok vagy idősek, a témában jártasak vagy éppen járatlanok. Egy országot tanít évtizedek óta „nem középiskolás fokon”.
Ez a legújabb könyv lényegében két korábbinak (Költők, gének, titkok. A magyar költőgéniuszok családfaelemzése, 2000; Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? Magyar költő-géniuszok testi és lelki betegségei, 2001) az ötvözete, és része annak a következetesen végiggondolt projektnek, melynek célja – Czeizel Endre egyik fő kutatási területe – azoknak a speciális tehetségeknek a vizsgálata és modellezése, amelyekre születni kell, amelyekben a géneknek is szerepük van. Ezek a következők: zenei-muzikális (piramismodell), vizuális-képzőművészeti (alapítóeffektus-modell), matematikai (vulkánmodell), és végül, a legújabb kötet szempontjából a legfontosabb: a költői (gejzírmodell). És ha van újdonsága ez utóbbinak, akkor az szenzációs: nem kevesebbet jelent, mint azt – bár a szerző óvatosan fogalmaz –, hogy a költő-géniuszság kutatásának történetében alighanem elsőként sikerült felállítania egy két kromoszómahelyes genetikai modellt. A két kromoszómahely azt jelenti, hogy a kivételes költői tehetségért felelős gének lappangva, míg a különleges kreativitásért felelős gének dominánsan öröklődnek, ez a genetikai alapja a gejzírmodellnek.
A szerző 16 magyar költő-géniuszon keresztül mutatja be ezt a bizonyos gejzírmodellt, melynek lényege, hogy ezek a kivételes tehetségű költők szinte a semmiből jöttek, és úgy is tűntek el, tehát sem felmenőik, sem utódaik között nem akad hasonló. Név szerint: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János és Nagy László. Költészetüket, verseiket többé-kevésbé mindenki ismeri, hiszen az irodalmi kánon prominensei ők, prózaian fogalmazva: iskolai tananyagok. De a kötet még azok számára is tud újat mondani, akik jól ismerik ezeket a költőket (pl. magyartanárként többször „végigtanították” őket). Az orvosgenetikus kutatásainak mozgatórugója és hatásának egyik titka az a holisztikus szemlélet, amellyel, az öröklődés titkait kutatva, az emberre tekint. Czeizel Endre szerint nagyon is fontos, hogy honnan jöttünk, milyen géneket örököltünk. Több generációt felmutató családfákkal, az öröklődés törvényszerűségeivel bizonyítható, hogy a gének és azok kombinációi miért felelősek. Hogyne lenne fontos az is, hogy egészségesek vagyunk-e, vagy betegek. A költő-géniuszok esetében különösen fontos testi-lelki betegségeikkel is tisztában lennünk, már csak azért is, hogy lehánthassunk róluk olyan, a köztudatba beivódott, erősen stigmatizáló jelzőket, mint: „őrült”, „részeges”, „vérbajos” stb. Mennyire fontos a családi háttér, a gyermekkor. Számomra is meglepő volt, hogy milyen sok költő gyerekkorát keserítették meg zsarnok apák, az anyák viszont képesek voltak enyhíteni ezen a traumán. Magánélet, szerelem, házasság a legkevésbé sem nevezhető sikertörténetnek, hiszen ezek a költő-géniuszok olyan személyiségjegyekkel rendelkeztek, amelyek szinte kizárják vagy legalábbis megnehezítik a harmonikus emberi kapcsolatok létrejöttét és tartósságát. Káros szenvedélyeik voltak: szinte kivétel nélkül dohányoztak, ittak, néhányan drogokhoz is folyamodtak. Önpusztító életmódjuk is akadályozta a gyermekvállalást, már csak ezért sem lehetett utódaikban folytatása az ő tehetségüknek, ha pedig mégis volt gyermekük, azok tragikusan rövid ideig éltek.
Úgy tűnik, ezek a modellek örökérvényűek. A vizsgált költők közül Balassi a XVI. század költője, Csokonaitól kezdve Madáchig (legalább részben) XIX. századiak, a többiek XX. századiak. Közülük Weöres Sándor halt meg legkésőbb: 1989-ben. Azóta átléptünk a XXI. századba, az irodalomban paradigmaváltás, a társadalomban rendszerváltozás ment végbe. Olyan horderejű változások történtek, amelyek miatt okkal merül fel a kérdés: vajon mennyire lesz érvényes ez a gejzírmodell a XXI. században? Az azonban bizonyos, hogy a tehetségekkel, főleg a kivételes tehetségekkel (ahogy a gyengékkel, elesettekkel) törődnünk kell(ene) most is, a jövőben is, mert ez a legfőbb természeti kincsünk. Czeizel Endre konokul ismételgeti ezt, érdemes volna jobban odafigyelni rá.
Szerencsés találkozás a Galenus Kiadóé és a szerzőé, a Czeizel-könyveket ott tényleg gondozzák. Pár betűhibát érzékelt csupán a dolgozatjavításokon edződött tanári sasszem; egyet tartok fontosnak helyesbíteni. Petőfi István kapcsán Csák helyett a Csákó elnevezés a helyes, „István öcsém” a Geist család intézője/jószágigazgatója volt előbb az Orosházához tartozó Csákópusztán, később a Kondoros melletti Nagymajorban lévő Geist-kastélyban.
Szép gesztus a szerző részéről, hogy tisztelete jeléül felkereste a tárgyalt költők sírját, mindezt fotók dokumentálják. Ehhez nemcsak a Kerepesi és a Farkasréti temetőbe kellett elzarándokolnia, de a fővároson (Csokonai – Debrecen, Berzsenyi – Nikla, Vörösmarty – Kápolnásnyék), s az országhatáron túlra is, Szlovákiába (Balassi – Hibbe, Madách – Alsósztregova). Ez már az irodalmi kultusz része.
(Galenus Kiadó, 2012.)
