Rálik Alexandra
A vodka fogy, de Petuski nincs közelebb
Egy pohár zubrovka, két korsó zsiguli sör, egy üveg moldáviai fehérbor, három pohár vadászvodka, ráadásnak egy korianderes is, pár deci ürmös, meg kubányi vodka üveggel, negyedliteres rosszijszkaja, talán csemegebor, „Ezüst gyöngyvirág” kölni és „Szuka bele”.
„És már ittam is” – vagy inkább ittunk, együtt Venyicskával ezen a hosszú (rövid? örök?) úton.
Ez a Jerofejev – aki véletlenül sem a máig is csípősen szatirikus Viktor –, ez az igazán sötét, alkoholgőzös szamizdatorosz nem igazán kíméli azt, aki kézbe veszi a kötetet. Már az első sorral beleránt a végeérhetetlen bolyongásokba, túllépve minden eddig ismert időszámítást – kiesik az italboltok zárása és a hajnal közötti idő, arról nem is beszélve, a lélek micsoda féreglyukain át jutunk vissza megint a kurszki pályaudvarra, amikor pedig a Kreml lenne hősünk úti célja. Farkába harapó kígyó módjára hálózza be ez a folytonos keringés a ma már kultikussá, az orosz posztmodern alappillérévé vált regényt – keresztül Moszkva labirintusán és a (majdnem) Petuskiig tartó vonatozáson. Az út Jerofejevnél már nem jelenthet boldogságot, csupán a túl hosszúra nyúlt, abszurd léthelyzetet, ami még jó negyven év távolságából sem tűnik annyira idegennek.
El kell ismernünk, ahhoz már igencsak kell spiritusz, hogy a naiv olvasót pusztán a lapokon keresztül is megrészegítse valaki. Bár talán máshogy nem is lehetne befogadni a szöveget: a realitás ingoványos talaját csak a folyton visszatérő megállók nevei próbálják fenntartani, de az író neve mögé bújó főhős – a saját illumináltsága, a lelki válsága vagy a sors különös játéka miatt – képtelen kapaszkodót találni. „Mintha mi mindannyian részegek volnánk, csak ki-ki a maga módján, egyikőnk többet ivott, a másik kevesebbet.” És nem tudni, ezeken a kijelentéseken felnevessek, vagy inkább elmerüljek a társadalom felett Damoklész kardjaként lebegő iróniában. Hangulattól függ. Meg talán a véralkoholszinttől is.
Mert Venyicska helyzete sehogy sem akar egyértelmű lenni. Mintegy menekülésként transzállapotba kerül, ahol csak a maga mellé vetített angyaloktól kaphat segítséget – vagy épp egy újabb adag kétséget. Ahogy a szedett-vedett útitársakkal cseveg a történelemről, az irodalomról, az emigráns élményekről és a legborzasztóbb koktélok receptjéről, felsejlik a fény az alagútban: az a copfos a petuski peronon, meg a „szegény kisfiú”, aki már ismerte a „ju” betűt. Találkozni viszont csak a szfinxszel és önmagunkkal lehet azon a pokoli elektricskán, a peronnak se híre, se hamva – ezen pedig nem segítene még az sem, ha rájönne, hányszor járt Sztahanov élmunkás évente kisdolgozni a rébusz szerint.
Hiszen „meg kell érteni a másik ember lelkét, a mélyére kell nézni, még ha nincs is benne semmi, még ha hitvány is az a lélek, akkor is nézz bele és ne köpködj…”, írja egy ponton Jerofejev, de ebben a feje tetejére állított világban nehéz ezt megállni. Mert ha mégis visszavisz a petuski vonat Moszkvába, vissza egészen addig az eldugott körúti kapualjig, az író egyszerűen – súlyos, de a szövegbe tökéletesen belesimított intertextusok mentén – visszaböffenti a valóságba az olvasót. És így, jegy nélküli potyautasként sem lehet könnyebben magunkhoz térni, mint Venyicskának lehetett.
Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski. Európa, 2010.
