Limpár Ildikó
Csak semmi maszatolás
Nyolcéves lányom szerint Varró Dániel egy vicces tünde lehet, és a Büdös Pizsamázó a legpoénosabb vers, amit eddig hallott. A versek és mesék iránt korábban csak limitált érdeklődést mutató ötéves kisfiamnak fogalma sincs, ki az a Varró Dániel, több versét viszont szívesen elszavalja nagyközönség előtt (jellemzően azokat, amelyekben pukizás és fenékbe harapás szerepel.) A fentiek alapján megállapítható, hogy Varró Dániel egy zseni. Az alábbiakban pedig megpróbálom kicsit kifejteni is e véleményt, melyről határozottan állítom, hogy tény, tény, tény.
Gyakorló anyukaként, többéves estimese-olvasó tapasztalattal a hátam mögött eljutottam odáig, hogy gyanakvással vegyek minden olyan könyvet a kezembe, amelyet szerzője/kiadója gyerekeknek szánt verses meseként (és egyes ajándékba kapott darabokat el is dugjak a szekrény mélyére, hogy még véletlenül se kelljen belőle olvasnom). Hihetetlen, hogy sokan úgy gondolják, gyerekmese-vers az, aminek bugyuta a története, bicegnek a rímei (ha egyáltalán annak lehet nevezni némelyik kínmegoldást), és szabadon növelhetők-csökkenthetők a szótagszámai a strófa soraiban, ha végképp nem sikerül tartani egy versformát. Merthogy úgyis gyereknek megy, észre sem fogja venni a bénázást. Pedig épp gyerekkorban fontos, hogy ráérezzen a nyiladozó elme a vers szépségeire, a ritmus és rím adta lehetőségek és gyönyörök tárházára – ami elvileg nem merül ki a négysoros egyenstrófákban. De ugyan kinek jut eszébe gyerekregényt írni Homérosz, Arany, Puskin, Byron vagy éppen József Attila verseit idézve? Csakis egy zseninek.
A Túl a Maszat-hegyen sok értékes tulajdonságával nyert meg engem, mint olvasó anyukát, s ezek között előkelő helyen áll az, hogy végre olyan könyvből olvashattam estéről estére, amit nem csak a gyerekeim, hanem én magam is igen élveztem. Ráadásul nálunk már régen nem lehet egy könyvből mesélni kicsinek és nagyobbnak. Ezt a könyvet a lányomnak kezdtem el olvasni, de a fiam odakönyörögte magát, amikor hallotta a ritmusos olvasást, és bár a történetet még nem tudta követni, a versbetéteket igen, és minden esti penzum után megszavazta kedvenc limerickjeinek felidézését. Egy idő után persze már nem én olvastam, hanem a gyerekek üvöltötték skandálva, hogy:
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
fenéken harapták a zombik.
Faggatták: „Nagyon fáj?”
Azt mondta: „Ugyanmár.
Eleve is volt már azon lik.”
A regény meseszövése, a kiszólások és a versforma-kavalkád mind azt sugallják, hogy olyan szerzővel van dolgunk, aki nem csak élvezi a verselés művészetét, és ismeri annak minden csínját-bínját, de üdítő változatosságként partnereknek tekinti olvasóit – kicsiket és nagyokat egyaránt. Olyan témákat énekel meg, melyek mindennapi életünk részei: az internet rejtélyes működése, vagy az e-mailek és a hagyományos postaszolgálat összehasonlítása. Beszél a mosakodásról (s annak hiányáról), a barátságról, a jó és rossz küzdelméről, s teszi ezt irodalmi utalások tömkelegével, de nem elfeledkezve a klasszikus mesehagyományok követéséről sem. Előkerül Harry Potter és Darth Vader, itt mindegyik generáció megtalálja a maga referenciapontjait. Ám az irodalmi allúziók elsősorban a versformákon keresztül valósulnak meg: a verselés variációit tekintve a regény az irodalomtörténet parodisztikus összefoglalója az ókortól napjainkig. Izgalmas és mulattató felfedezés ez az idősebb generáció számára – s talán még mulattatóbb lesz az ifjabb nemzedék képviselőinek, amikor pár év múlva, például József Attila Születésnapomra című versét tanulva, pár diák a homlokára csap az óra közepén, s valamelyikük felkiált: „De hiszen én ezt a versformát ismerem! Ez A Bús, Piros Vödör dala!” Náluk már fordítva fog működni a visszacsatolás – de ez nem baj, sőt. Az, hogy felnőhet egy nemzedék, aki már alsó tagozatban úgy ül az iskolapadban, hogy nem ismeretlen számára a homéroszi enumeráció, és képes különbséget tenni versforma és versforma közt, óriási ajándék, amit Varró Dánielnek köszönhetünk.
Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, Magvető, 2003.
