Ughy Szabina
Nem magánügy
Azt elfelejtettem mondani az önéletírások és az életrajzok kapcsán, hogy ennél már csak egy műfajt kedvelek jobban. Ez pedig a napló. A naplók az emlékezet kamrái. Nem csak az írók emlékezetének, nekünk, olvasóknak is. Rónay György naplója a mai napig az egyik kedvenc könyvem. Egyszerűsége, alázata, mély hite, profizmusa, idézetei hihetetlenül inspirálnak. De említhetném Vass István Nehéz szerelemét, Thomas Mann vagy Füst Milán naplóját. Életvezetési tanácsadó helyett én őket kérdezem arról, hogyan kell élni, dolgozni, és legfőképp, hogyan kell gondoskodni a mindennapokról, hogyan lehet a hétköznapoknak irányt szabni.
A naplóírás terápiás voltára most nem térnék ki, de tagadhatatlan, hogy az írás egyik legőszintébb formája, még ha az átlag naplóíró esetében többnyire töredékes és sokszor túlrészletező is. Másvalaki naplóját olvasni viszont olyan, mint bejelentés nélkül látogatni meg valakit az otthonában. Van olyan író, aki munkanaplóként használja a naplóját. Ezeken a naplókon érezni, hogy íróik már írás közben is a jövő kutatóira gondoltak, így különféle feljegyzéseikkel igyekeztek minél inkább gondoskodni műveik és önmaguk jövőbeni megítéléséről. A naplóírók egy őszintébb fajtája nem az olvasóközönségnek, hanem önmagának ír. Így például Móricz Zsigmond, aki eléri most is, miként képes volt arra már az előző naplójában, hogy több mint 800 oldalon keresztül ne unjam meg magát az embert. Regényszerű élményt nyújt a könyv, amelynek árnyalt jellemábrázolása, részletes leírásai, világos gondolatvezetése, komoly reflexiói Móricz számára mindössze magánjellegű feljegyzések voltak. Bár azért azt Móricz is bevallotta, hogy számára a napló ugyanolyan fontos, mint a regény- vagy a drámaírás. Nem csoda, hogy sokunk kedvencévé vált a tavaly megjelent Móricz-napló, amelyben a Holics Jankával töltött húszévi házasság utolsó időszakát örökítette meg Móricz, és amelyben már feltűnt Simonyi Mária csábítása, ezzel együtt pedig a folytonos önemésztés, vívódás a két nő között. A második, 1926-29 között íródott napló anyagának összegyűjtéséért, szerkesztéséért mindenképp kijár a tisztelet Cséve Annának és a sajtó alá rendezést végző Szilágyi Zsófiának. Ez a napló a Janka öngyilkossága utáni időszakot, az új feleség, Simonyi Mária színésznő asszonnyá válását örökíti meg, és azt a felismerést, amelyben az író rájön, bizony, nem ilyen lovat akart. Szép, ahogy Móricz a lányaiért aggódik, ahogy lányos apaként rádöbben, gyerekei lassan elszakadnak tőle. „Az ember szeretné a gyerekeit örökké szüzeknek és csecsemőknek látni.”
A nők mellett más gondok is nyomasztják még. Az 1929-es válság, és az igencsak nagyigényű Simonyi Mária mellett a követelődző rokonság, valamint a három lány előkelő oktatása külföldi intézetekben mind rákényszerítik arra a negyvennyolc éves Móriczot, hogy az írás egy kifizetődőbb műfaja mellett köteleződjön el, a regényírás helyett a színpadi darabok, a drámaírás felé forduljon. Utazásai során felfigyel rá, és izgatja a főváros és a vidék közt egyre inkább szélesedő különbség és leszakadozás. A Bethlen-féle politikáról rossz véleménnyel van, és ezzel együtt a magyar elit életét, a közállapotokat is aggódva nézi: „A magyar közélet végtelenül szomorú, itt mindenki tönkrement. Minden lap döglődik. Könyvet nem vesznek.” Utánaszámolok gyorsan fejben, kicsivel több mint nyolcvan év telt el azóta. Nyolcvan éve íródott szavak, amelyek időtlenségéhez most kivételesen semmi köze Móricznak.
Móricz Zsigmond: Napló 2. 1926-1929. Sajtó alá rendezte Cséve Anna és Szilágyi Zsófia Júlia. Noran Könyvesház, 2012.
