Limpár Ildikó
Az olvasás mágiája
Tizenöt éve jelent meg az azóta kultuszsorozattá nőtt Harry Potter ciklus első kötete. Nem ennek örömére, de nemrégiben újraolvastam a sorozatot: elkezdtük a lányomnak olvasni esti meseként, felváltva a férjemmel, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ismét fellelkesülünk, s míg gyermekünknek fejezetenként adagoljuk a varázslatot, mi közben folyamatosan olvassuk tovább éjszakákba nyúlóan a későbbi köteteket, egészen a hetedik végéig, egymás kezéből kapkodva ki a könyveket. Ezt tudja Rowling: visszaadta az olvasás mágiáját kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
A siker titka összetett, de legfőbb komponense talán épp az összetettségben keresendő: Rowling a kreatív szintetizálás nagymestere. Világa eredeti, de talán azért olyan vonzó több korosztály számára is, mert archetípusokból és sztereotípiákból építkezik – nem beszélve arról a műfaji kavalkádról, amelyet felvonultat a hét kötetben, s amely garantálja, hogy mindenki jól szórakozzon: amit olvasunk, az egyszerre gyerekeknek szóló mese (na jó, úgy a negyedik kötet háromnegyedéig bezárólag), ifjúsági kalandregény, fantasy, de van benne krimi, thriller, némi horror, beágyazva az iskolairodalom és sportregények és románc műfajába. Igazi erőssége persze a mítoszteremtés, és az, hogy valójában ez egy olyan beavatástörténet, amely maga is úgy működik, mint a Bölcsek köve: ha használod, vagyis olvasod, és értékesíted is a belőle származó tudást, lelkileg fiatalon tart, bár egyúttal érettebbé is varázsol.
Ami szülőként és tanárként vonzó a történetekben, az a beavatási irodalom újrafogalmazása. Egyrészt megkapjuk a klasszikus zsánerjellemzőket, szépen sűrítve az első kötetben: van a magányos hős, aki új iskolába, környezetbe kerül, mely szó szerint egy másik világ, amit fel kell fedeznie. Ám megkapjuk e mellé a kevésbé klasszikus, sőt, már-már szubverzív jellemzőket is: míg klasszikus hőseink általában egy olyan közösségben próbálnak érvényesülni, amelyet nem ismernek, és amelynek tagjai sem ismerik őket, ez esetben csak az első pont érvényesül, hiszen Harry egy olyan varázslóvilágba kerül, amelyben nem akad egy olyan mágus (vagy kvibli) sem, aki nem ismerné a nevét, sőt, ne ismerné fel Harry homlokán a jelet. Harry legfőbb célja az, hogy befogadja ez az új közösség, de a klasszikus hősöktől eltérően az út e cél felé, Harry szerint legalábbis, nem a kitűnés, hanem az eltűnés, a beolvadás folyamatán keresztül vezetne, vagyis a megszokott hősi motiváltság hiányzik Harry karakteréből – csakúgy, mint az igazi magányosság, mert Rowling gondoskodik róla, hogy Harry már az iskolába vezető vonatúton összebarátkozzon Ronald Weaslyvel, és az első kötet végére kiegészüljön ez a duó Hermione Grangerrel.
Ezen az elsődleges beavatástörténeten túl azonban zajlik egy hosszabb, komplexebb beavatási folyamat, és hamarosan rájövünk, hogy amit Harrynek igazán meg kell ismerni, az a való világ. Mert a varázsvilág nem független az igazitól, és az igazán nagy játszma mindkét világot érinti. Az pedig, hogy milyen a világ, függetlenül attól, hogy van-e rajta mágikus dekoráció vagy sem, mindkét dimenzióban tanulható és tapasztalható.
A világépítés alapja nem a mágia, hanem az, ami összeköti a két világot. Az igazi beavatás eredménye: a komplex világ megismerése, mely egyszerre jelenti a mágikus és a mágiamentes világ felfedezését, és azt a felismerést, hogy mindegy, melyik világban élünk, a világ sehol sem egyszerűsíthető le a jók és a rosszak halmazaira.
A Harry Potter regénysorozat: egy mese, melyben mindvégig érzékelhető a világosan elkülönülő jó és rossz párharca – és egyúttal a mesén túlmutató „felnőttmese”, amely az egyre bonyolultabb szövésű kötetekben folyamatosan árnyalja ezt az egyszerű feloszthatóságot. Megtanuljuk, hogy vannak gonosznak tűnő emberek, akik hétköznapjaikban talán nem képesek felülemelkedni emberi gyengeségeiken, ugyanakkor képesek a jóra és az önfeláldozásra is: a Piton-vita nem véletlenül tartotta lázban az olvasóközönséget egészen az utolsó kötet megjelenéséig. De megtanuljuk azt is, hogy személyes hőseink sem tökéletesen makulátlanok, és a legjobbakként ismertek is követnek el hibákat, sőt, képesek a rosszra is – és ez akkor is fájdalmas felismerés, ha ezt példaképünk „egy nagyobb jó érdekében” cselekszi.
A tanulság, meglehet, fájdalmas, de szükségszerű, és Rowling olyan formában tárja az olvasók elé, hogy azt ne csak elfogadni tudják, de megérteni és feldolgozni is. Lehet őt dicsérni a varázslatos körítésért, de ne feledjük: ez a mágia nem öncélú, hisz saját világunkat teszi varázslatosabbá. Nem elmenekít a mágiamentes világból, hanem metaforizálja azt. És a legnagyobb mágia, az olvasásé, nagyon is kézzel fogható ebben a világban, amióta megjelent a sorozat első kötete.
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve, Animus kiadó, 1999; Harry Potter és a Titkok Kamrája, Animus kiadó, 2000; Harry Potter és az azkabani fogoly, Animus kiadó, 2000; Harry Potter és a Tűz Serlege, Animus kiadó, 2000; Harry Potter és a Főnix Rendje, Animus kiadó, 2003; Harry Potter és a Félvér Herceg, Animus kiadó, 2006, Harry Potter és a Halál ereklyéi, Animus kiadó, 2008 (A hét kötet fordítója: Tóth Tamás Boldizsár.)
