Tamási Orosz János
Világpor
Kezdetként, mondjuk, oszlassunk el két félreértést. Az első: Vasadi Péter nem megkerülhetetlen költő, hiába állítja ezt a szerző új kötetének (Világpor) fülszövegében Szentmártoni János. Az igazság egészen más: a mai Magyarországon a költészet egésze megkerülhető; ezért annak jelentős képviselői sem válhatnak megkerülhetetlenné. Írjuk le ezredszer: a napilapok hétvégi kulturális mellékleteiből eltűnt a vers, a hetilapok zöme (bár megtehetné) éves terjedelme századrészét sem áldozza erre a műfajra, nem csupán versek közlésére nem gondolnak, hanem költőkkel sem készülnek interjúk; a televíziók kulturális szerkesztőségei két évtizede küzdenek a vers rendszeres, méltó megjelenítésének nehézségeivel; mire valaki belerázódna, vagy kirúgják, vagy meghal. Elnézést a profán kiszólásért; de hát, Vasadival szólva: „Mindenkiből ömlik a szó, / de a lét épp csak csordogál”. (A szó). A másik tévedés: Vasadi nem nemzedéktelen költő, mint ezt önmagáról állítja, indulása (A magunk kenyerén antológia, 1971) óta, olyan sikeresen, hogy ezt még akkor az őt bemutató Rónay György is kihangsúlyozta. A történet ennél rafináltabb: az van, hogy a nemzedéktelen is része egy vele induló nem-nemzedéknek, s követői révén egyéniségeket nevel, akik talán szintén látszólag magányosak, ám általuk válhat állóképpé a költő pillanatfelvétele: „Most befelé nagy idő van: / éppen nő Magyarország” (Kétsoros). Tudom, négy évtizedes pályafutást követően nem kellene a „kályhánál”, az indulásnál kezdeni, de hát gondoljunk bele, milyen nagy – és „nemzedéktelen” – költészet jelent meg csak abban az antológiában. Bertók, Czigány, Dobai, Nádasdi Éva, Veress Miklós, és persze Vasadi. Ők hatan a tizennégy ott indult költő közül nem csupán jelentős életművet, de – csöndes, ám hangsúlyos verőér-versbeszédükkel – nemzedékek sorsára kiható költészetet teremtettek. S teszik ezt ma is. Akár úgy, hogy rábólintunk e sorokra: „Lassú benne a jó, / s gyors a gonosz. // Nagy a súlya, / de röptet szabadon az idő” (Idő); vagy esetleg vitázunk, visszafordítva a fenti két sort: most befelé nagy kérdés ég: épen nő-e Magyarország…?
Érdekes, vagy hát olyan „vasadis” ez a kötet. A líra filozófiáját keresi, fontos fejezeteit fogalmazza, persze, csak óvatosan vezetve át olvasóit annak világába. A felütés, a nyitány az élet – azon belül talán a szűkebb haza – szeretetének hangja; a dilemma, ami ugyan tőlünk független, hiszen annyira rossz talán sohasem lehet, hogy önként a menni mellett döntsünk. De hát kell a kérdés, hogy szép felelet születhessen: „…gyalázom, / mert mint a repeszgránát / fröccsen szét a gonoszsága, / bűne, haragja, öldöklő / ösztönei, de szemmel / imádkozva ámulok újra / meg újra szépségén…”. (Dilemma). S még ugyanebben a versben mintegy definícióként megjelenik a kötet útja, verstérképe: „…én állandó / liturgiát szenvedek el / a költészet úrfölmutatása / körül…”. S ez történik: folyamatos, egybefolyó liturgián veszünk részt magunk is. Olvasók, halandók. Kezdetben mintha evangéliumi fejezetek fogalmazódnának meg, szép, ünneplős gondolatok a forradalomról, a költőkről, az országot építő álmok hétköznapjairól, majd lassan elfakulnak a mondatok tárgyai, fényüket vesztik a szavak, mert szürke képekre vetülnek; belép közéjük a valóság, a jelen, az üresség rettenete. Szólni, beszélni róla, megnevezni épp csak annyira kell, hogy felismerhető legyen; nagy honszerelmedet már minden bank elunta, hogy vagy, emlékparkban szórakozó ország, epigrammák, csúfondáros versikék, annyi: megértsük, hol járunk, ismét és újra, s miért, mi ellen kell lázadni – ahogy még bírja, amire még „futja” a költőnek. Mert „nem kapkodni kell itt / silány történelmet bütykölve / össze zavarunkban” (Csönget valaki?). És elmondani, ismét: „Költözhetek akárhová / veled vagy nélküled, / e szomjúság az otthonom”. (Állapot). „A tűz, a fény, a szó, a test / lobogás lángjai. / Ha bármelyik hiányzik közülük, / látszatélet az”. (Lobogás). „Téged / szétfúj majd a szél. / Ahová hullat, / ott világítasz. / Kihunyhatatlanul” (Mozsártörőben).
Időtállóan folyamatos, mindenkor aktuális költészet jelenik meg előttünk Vasadi kötetében. Ami hát, ismétlem magam, nem meglepetés – negyven év, az pont annyi. Tudjuk, kit olvasunk, immár visszavonhatatlanul. Mert az életmű ott van a magyar költészet egyetemes (épp csak manapság megkerülhető) obeliszkjében; amelyhez, ahogy mindig, most is odatesz egy-két mindenképp maradandó opust. A versegyházév ünnepi liturgia-szövegeit. Az egyik a T. anya éjszakája, miért is? „…Nem jó teológia / a nyomor, szétrongyolva a test, / benne a lélek, se az embernek / kiadagolt állati lét; tudod, Uram”. S a másik fontos, elemi része, kiemelkedő pillére kortárs költészetünknek: a Filozófia. „Az újító Emlékezet téged / gondoljon vissza. Titeket. // A gondolat, a tetszhalott, / csöndben, földjében nyugszik. / Ha itt az ébredés, fölül. // A törpeség szűköl, utánoz: / szólíttatik-e? Joggal szorong”. Meglehet, valójában nincsenek itt eloszlatandó félreértések. Vasadi a sokaság fiaként lábalt elénk, ide, hol a sokaság még valóban nem nemzedékek sora; s mert kikerülhetetlenül igazak a szavai, hát épp ezért kerüli ki költői sokaságát, ismét, a kor. Hiába teszi.
Vasadi Péter: Világpor. Magyar Napló, Budapest, 2012.
