Szakács István Péter
Az eltűnt szeretet nyomában
Lőrincz György legújabb regénye[1] a szülő és gyermek közt megromlott kapcsolat, a szeretet-képtelenség miértjeire keresi a választ. A kommunikáció csődjére a kommunikáció századában. E központi problematika köré rendeződnek az etikai érzékenységéről, szociográfusi elemző igényéről és lírába hajló beszédmódjáról ismert erdélyi író előző könyveinek témái – mintegy keresztmetszetét adva művei világának. Gordon Mária Réka és lánya, Hanga történetén keresztül felvillan az erdélyi magyarság helyzete is, a távoli és közelebbi múlt egyéni és közösségi tragédiái, háborúk, Trianon, a román kommunista diktatúra megannyi szociális visszaélése, nyíltan magyarságellenes politikája. Míg azonban előző műveiben a hangsúly a szabadság hiányán s annak következményein volt, ebben a regényében a korlátlan szabadság veszélyeire figyelmeztet az író, századunk elmélyülő értékválságára. Mondhatnánk azt is, hogy A szív hangjai a sokszorozódó hiányok könyve egy megállíthatatlanul széthulló világban, ahol már nincs biztos fogódzó és tájékozódási pont, ahol a „bármit tehetek” követelőző imperatívusza önsorsromboló erőként pusztítja el az emberséget.
A regény térszerkezete bipoláris. Székelyföld és Budapest alkotja a két ellentétes pólust. A székelyföldi tanyavilág és a történetbeli, csupán kezdőbetűvel jelölt, fiktív városka (Z) zárt teret alkot, melyre a mostoha körülmények ellenére egyfajta otthonosság jellemző; éppenséggel a kiszolgáltatottság, a kisebbségi sors szorításában kerülnek közelebb egymáshoz az emberek. Gordon Mária Réka ismeri e világ „játékszabályait”, képes eligazodni benne, hogy aztán Budapest ambivalens valóságába kerülve lépten-nyomon szorongva bolyongjon a nagyváros labirintusként megélt, számára kiismerhetetlen, virtuális veszélyekkel teli, ám ugyanakkor szépséges valóságában.
A 2004-ben kezdődő történet középpontjában a Gordon család áll: az erős akaratú, ám lányával szemben gyengének bizonyuló magyartanárnő, a visszahúzódó, alárendelt szerepbe kényszerült, ugyancsak pedagógus férj, aki hiába figyelmezteti nevelési hibáira feleségét, s lányuk, a szép, ám önfejű, szülei gyengeségével mesterien visszaélő Hanga, akit a szabadság szele a pesti alvilágba, a kábítószer rabságába sodor.
A cselekmény fő szálát a kétségbeesett anya nyomozásának története képezi. Ehhez a lineáris cselekményfonalhoz kapcsolódnak a család környezetének visszaemlékezései, a nagyszülők, rokonok, ősök történetei, mintegy szubjektív krónikáját rajzolva ki a kisebbségi sorsba került erdélyi magyarságnak.
A narrációt a szereplői szólamok, a perspektívák váltakozása jellemzi. A fő szólam az anyáé, a minden akadályt legyőzni akaró dac és a bénító tehetetlenség, az önzetlen anyai szeretet és az önmarcangolás egymást váltogató érzelmei lüktetnek a belső monológokban és a párbeszédekben. Ennek az elbeszélői technikának kettős funkciója van: nem csupán a történet szubjektív hitelességét hivatott biztosítani, hanem ugyanannak a problémának a más-más szempontból való megvilágításával a valóság összetettségére hívja föl a figyelmet. E nézőpontváltás egyik legsikerültebb példája az a tükörtechnikával megírt jelenet, amelyben az öregedő feleség és férj egymást szemléli a buszállomáson. „Gordon Mária Réka, mert ritkán váltak el s rövid időre, megdöbbent a férje látványától. Nézte, ahogy tétován, kissé előregörnyedve, minden természetesség híján, félénken, már-már zavarodottan áll. Most látta azt is, amit máskor nem: magas, széles homloka fölött a feje búbja kopaszodni kezdett, s a fej hátsó karéját övező haj – szürke holdkaréj. „Teljesen megvénült” – villant át rajta, s a pillanaton túl látta az egykor volt szerelmét, a férfit, akibe beleszeretett. (…) „Hogy megvénült, Istenem! Vajon én is? Én is így nézek ki? (…) Vagy, csak azért, mert mindennap látom magamat, hozzászoktam az arcomhoz? (…) Gordon Tamás állt az autóbusz mellett, az ablakon át nézte a feleségét, az asszonya széthulló, fakó arcát, alig szétnyíló, valaha húsos ajkát, a máskor világosbarna bőre most, talán a szórt fénytől, szürkében játszott. Teljesen megdöbbent a felesége látványától. Nézte, ahogy tétován, kissé előregörnyedve, félénken áll az ablak mögött, mintha nem tudna mit kezdeni magával, mintha nem tudná, miért is áll. „Teljesen megvénült” – villant át rajta… „Vajon én is? Én is így nézek ki? Csak, mert mindennap látom magam, hozzászoktam az arcomhoz?” (80-81. o.)
A szereplők mögül meg-megszólal egy másik narrátori hang is, aki a hajdan volt, mitikussá nemesült múlt iránti nosztalgiával teli, amikor a férfiak még erősek voltak és bátrak, a nők pedig szépek és családösszetartóak, akik szültek és szültek, így nyerve meg újra és újra az élet csatáját a minduntalan lesújtó halál ellen. A meseszerű múlt megidézése morális értékű üzenet az elértéktelenülő jelen embere számára, s a lét sajátos működési módjára figyelmeztet. Mert „…meg kell élni valaminek a hiányát ahhoz, hogy igazi értékké váljon.” (68. o.) Ez a szentenciaként visszhangzó kijelentés akár a regény tételmondata is lehetne, s egyaránt érvényes az egyéni és a közösségi sors szintjén. Így a történet a maga különös befejezésével a hogyan tovább? kérdését is felteszi az olvasónak. Állásfoglalásra, vitára, továbbgondolásra sarkallva minket.
