Somi Éva
Jelen időben
Mindig öröm egy igazán szép könyvet kézbe venni (régimódi olvasók ezt a tapintható, szagolható, egyszóval érzéki szépséget nem találják a számítógép képernyőjén és az e-bookon) – a PIM-nek a Márai-program keretében kiadott kötete éppen ilyen: a formátum, a betűtípus, az ízléses és a borítón a jelenből a múltba nyíló ajtó fény-és árnyékhatása, a piros betűs cím a fekete-szürke háttéren, a szerzők portréi, az egész kötet szerkesztettsége és persze tartalma a fölötte bábáskodók mindegyikét dicséri. Megérdemlik, hogy felsoroljuk őket: Gulyás Gabriella szerkesztő, Horváth Csaba szerkesztő és előszóíró, Fákó Árpád tervező, H. Bagó Ilona és Komáromi Csaba lektorok.
12 felkért, kortárs szerző vall itt elődökről, régebbi korok nagy költőiről. A műfaj adott volt számukra: esszét kellett írniuk, de a témát – úgy tűnik – maguk választhatták meg.
Amennyire ismerjük az esszék alkotóinak munkásságát, rájövünk, hogy témaválasztásuk nem lehet a véletlen műve. Csöppet sem lepődünk meg, hogy Bereményi Géza Balassi jellemét, sorsát ragadta meg, Egressy Zoltán pedig Madách és Vajda életének tragikumát. Háy János bravúros megoldással Jókai ellen körözést ad ki (Wanted!), míg Kassákot egy szüntelenül a nyomában járó titkosrendőr „jelenti fel”. És ki tudná Lackfi Jánosnál jobban bemutatni a zseniális poétát, Csokonait a humoros, játékos oldaláról? Arany Jánosban is a szégyenlősen bujkáló és kikacsintó, tehát játékos költőt látja meg. Tolnai Ottó persze hogy egy szabadkai cukrászda történetével hozza közelebb Kosztolányit, s Ágh István is a személyes megközelítést választja, amikor bátyjáról ír, de Szabó Lőrincet is személyes emlékek (emlékmorzsák) segítségével mutatja be, mint olyan költőt, akinek „életéből és költészetéből is megfejthetjük a huszadik századot.” Kukorelly témaválasztása (Petőfi) először meglep, de mindjárt megvan a jellegzetes Kukorelly-hang és stílus. Parti Nagy Lajos választását is örömmel nyugtázom: József Attila és Weöres Sándor géniusza méltó téma a számára. Ahogy testhezállónak érzem Kemény István választását is: Adyt és Berzsenyit, ezt a két „nehéz” költőt, „súlyos”, mert egyszerre nemzeti és egyetemes költészetüket vizsgálja. Závada Pál azon tűnődik: járt-e Mikszáth Tótkomlóson. Írásos dokumentumok híján a kérdés megválaszolhatatlan, de valószínűsíthető, talán éppen az 1910. január 25-i névnapi meghívást fogadta el barátjától, Gajdács Páltól, miért is ne. (Szerintem meg ugyanígy valószínűsíthető, hogy korábban, a Szegedi Napló munkatársaként már 1881 nyarán, amikor Gyopároson fürdőzött – ezt az élményét meg is írta – járhatott, sokkal közelebb volt Tótkomlóshoz! A kérdés tehát úgy is feltehető: hányszor járt vajon Mikszáth Tótkomlóson?) Utoljára hagytam a számomra legfontosabbakat: Szabó T. Anna és Grecsó Krisztián esszéit. (Másoknak, meglehet, más lesz a legfontosabb).
Szabó T. Anna írását azért szeretem, mert egy hosszú, küzdelmes tanulási folyamatba avatja be az olvasót: hosszas kezdeti ellenállás, értetlenség, értetlenkedés után hogyan jut el Babits
Mihály költészetének mélyebb, igazibb megértéséig. Hogyan segítette ebben József Attila –utóbb megbánt – kritikája, és mivel járult hozzá másik mestere: Nemes Nagy Ágnes, akinek meg éppen Babits volt a tanítója. Szabó T. Anna tőlük tanulta, hogyan lehet egyszerre objektív és mégis izgatóan szubjektív a költészet. Tamási Áronról személyes hangon szól: Kolozsvár és Budapest a két kulcsszó, mely összeköti őket, és érinti a népi versus urbánus költők szembeállítását, „a magyar irodalom immáron fekélyessé kapart sebét”, ideje volna túllépni ezen, írja, és igaza van.
Grecsó Krisztián pedig (ha jól olvasom) Móriczról és részben Sinkáról szólva valami olyan fontosat mond, ami fölött véletlenül sem volna szabad elsiklani senkinek, akinek több-kevesebb köze van a magyar irodalomhoz. Nevezetesen azt tisztázza, hogy ez az áldatlan és gyakran méltatlan évszázados vita a népi költőkről a XXI. században talán végre már feloldható lenne. Grecsó Krisztián feltárja az általa (is) bejárt utat, módszert, nézőpontot és belátást, miszerint az a valóság, amely Móricz és Sinka valósága, az ő elbeszélései emlékezetének „eredeti ideje, centruma, hagyománya”. Ezek miatt lesz számára „szent tér” és „szent idő” saját múltja, családi környezete, tárgyai, „a jelek mögül ezért nem veszett ki a jelentés”, míg családtagjai, a falubeliek számára azok (tárgyak, emlékek és jelentésük, ha volt) már elvesztek vagy nem jelentenek semmit. Az írói módszer, hozzáállás azonban kétségkívül gyümölcsöző, hisz annak ellenére a művei fundamentumát jelentik, hogy a szerző már évek óta a fővárosban él. (Különben is: mára nemcsak ez az egyetlen ellentét osztja meg az írótársadalmat, teszem hozzá.)
Mindegyik esszét jó volt olvasni, termékeny gondolataikat, újszerű meglátásaikat átgondolni, megfontolni. Magától értetődő volna a folytatás.
A kötet megjelenését a Magyar Irodalmi Emlékházak Megújulása program támogatta, a kötetben szereplő írók, költők emlékhelyeiről a folyamatosan bővülő www.emlekhazak.hu internetes portálon is tájékozódhatnak az olvasók.
(Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010)
Az előszót írta Horváth Csaba, a borítót és a szerzők portréit készítette Fákó Árpád. Közreadja a PIM, 2010.
