Túri Tamás
Múltérzék
Grecsó Krisztián legújabb regénye több szempontból is olvasóbarát alkotás. Mind nyelvezete, története, a narrátorok váltakozása, a kisebb történetekből álló építkezés, a filmszerű megjelenítés könnyen olvashatóvá teszi. Ez persze ne tévesszen meg senkit. Lélektanilag igen is megterhelő műről beszélhetünk.
A regény keretét a főhős, Domos története adja, akit barátnője faképnél hagyott egy kollégájáért. E lelki megpróbáltatás hatására olvasni kezdi nagymamája, Juszti önéletírását, s ebből egy cikk is kikerekedik. A cikkre két reflexió érkezik, melyek a múlt feltárására késztetik. Családja generációiról tudunk meg történeteket, ám a fő vezérvonal a szerelemben való csalódás lesz, mely talán genetikailag öröklődött a család férfi tagjaiban... Juszti mama és Márton tata, Benedek és Sadi, Ignác és a német lányka, ifjabb Márton, Irina, Róza és Imre, végül Domos tata és Zách Éva szerelmének története fokozatosan kibomló analógiaként működik a jelen számára.
A regény valódi mélységére a befejezés után döbbenünk rá. Az olvasóban végig fokozódó lelki feszültség bent reked. Nincs katarzis, feloldozás és megkönnyebbülés, csupán a légüres tér. Ez az, ami elmélyedésre késztet, de egyaránt meg is könnyíti az olvasó lelkiismeretét. A Mellettem elférsz nem vágja könyörtelenül az olvasó arcába az igazságot. Sokkal komolyabb dolgot tesz: elgondolkodtat.
A regényt végigolvasva a Todorov által megfogalmazott kérdés ötlik eszünkbe az emlékezet hasznos vagy káros voltáról. Láthatóan ez a kérdés áll a mű középpontjában, szorosan összefonódva azzal a súlyos világnézeti dilemmával, hogy a világot és a történéseket egy elrendezett struktúraként látjuk, melyben szabályszerűségeket fedezhetünk fel, vagy káosz és véletlenek uralkodnak, és csak az adott érzelmi szituáció készteti Domost, hogy párhuzamokat vonjon és kapcsolópontokat találjon a múlt eseményei között. A befejezés lebegteti a választ, ám a regényben fellépő anomáliák és paradoxonok sugallják azt az igazságot, melyre önmagunkban kell rájönnünk. Domos keresi a rendet. A múltat kutatja, először helyesen, példaértékűen. De mikor genetikai folytonosságot keres a szerelmi szerencsétlenségekre, átlépi a múlt példaértékűségét. Innen kapunk egyenes utat a transzcendencia és a vallás szintjére, mely folyamatosan ott lebeg a történetek hátterében. Isten dönti el, ki lesz az ember párja. Juszti mama és Márton tata az egyedüliek, akik egymásnak rendeltettek Isten kegyelméből. Ezt jelzi, hogy házasságukkor majdhogynem idegenek. Az ő életükben lesz a vallás a legszámottevőbb. Mivel Domos genealógiáját csak Juszti mamáig tudja visszavezetni, így Márton tatával teremtésbeli Ádám és Évaként jelennek meg. Utódaiknak csak a bűnhődés jut. Ifjabb Márton és Ignác tragikus halála és borús szerelmei folyamatosan ismétlődnek, reprodukálódnak a generációkban. Benedek és Sadi, Andor és Domos tata, a féltékenységek: Sadi a pannonhalmi kolostorra, Imre ifjabb Mártonra, Andor Domos tatára. Életek és sorsok azonos pontjai. De a jelen Domosa és a hűtlen Helga történetének legkézenfekvőbb analógiája Domos tata és Zách Éva története. Ebből sarjad ki a soron következő - vélhetőleg - kudarc is: Deres Juli. Domost beszippantja a múlt. Az kezdi alakítani a jelenét, nincs továbblépés. A jelen történéseit az emlékekben oldja fel. Fejlődés helyett dekonstrukció történik! Nem a jelen segít feldolgozni a múltat, hanem éppen fordítva: a múlt a jelen tragikumát. Ez viszont progresszivitás helyett körkörösséget eredményez. Ezt az ismétlődést és helyben topogást látjuk a sorsok hasonlóságában kifejeződni. Ezzel ellentétben a regény elején a két Kassák idézet teljes progresszivitást sugall. Domos több jelet is kap, még maga is kiejti a bűvös szavakat: „ez nem a múlt, ez az én jelenem" vagy „Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem...". Az első jel Juszti mama halála. Már az paradox, hogy Juszti mama önéletírásával kezdődik minden. Az emlékeivel, melyek fokozatosan Domos unokájáé lesznek, minek hatására sajátjai is felébrednek, a mamáéval láncolatot alkotva. Eközben szegény Juszti mama Parkinson-kórban szenved, Domos múlt-építésével párhuzamosan veszti el emlékeit. Mikor Domoson már teljesen eluralkodott a múlt, mikor a buszon az örömlányt hajszolja, jön a hír: a mama meghalt. Ekkor válik Juszti mama emlékezete a sajátjává. Másodjára Andor próbálja vele megértetni, hogy a múltat okosan kell használni. Ez tehát a múltérzék! A todorovi modell példázat értéke. Az a tehetséges, annak van múltérzéke, aki tudja, hogy a megtörtént dolgokból okulni kell és nem bennük élni. A múltat fel kell használni, hogy jobbá tegyük a jelent, példázatként kell magunk elé állítani. A cím értelme is ezt sugallná. Ne csak a múlt legyen mellettünk, hanem a jövő is. Ha Domos ezt felérné, nem várna úgy Julira, ahogyan Domos (!) tata várt Zách Évára ugyanúgy, és ugyanott sok-sok évvel ezelőtt. Andor itt kritikát is mond. Rokona a telepen él és tehetségtelen, nincs múltérzéke. Ebből a távlatból válik érthetővé, hogy a telep a zárt közösséget, a folyamatos ismétlődést példázza. Mindenki ki akart törni, de senkinek sem sikerült. Nem genetikailag van kódolva a szerelmi tragédia, hanem a telep a közös nevező. Andor kitört, az ifjú Domos még nem teljesen, hiszen Márton eltűnéséhez is őt hívták haza. Még oda kötötte őt valami, mégis ő volt a városi, aki meg tudja oldani az esetet, tőle várták, hogy megtalálja Mártont. Domosnak lenne lehetősége a végleges kiugrásra (mint ahogy Domos tatának is volt), és erre Andor burkoltan fel is hívja figyelmét. Aki a telepet képes elhagyni, annak megadatik a múltra való objektív rálátás. Kiszakad a hagyományból, felhasználhatja azt: birtokába kerül a múltérzék.
Az emlékek és emlékezet fenntartása és megértése fontos dolog az ember számára, de egyben felelősségteljes feladat is. Az önéletírás szubjektivitása gyakran megtévesztő lehet. Juszti mama naplója nem rekonstruálhatta teljesen a múltat, hiszen az önéletírás emlékezete szelektív folyamatként jön létre. Így az általa elindított láncolat erre a szubjektív szelekcióra épített. A regény minden szereplő önéletírásává válik. Mindenki beszélni akar a múltjáról és mindenki a jelen Domosán keresztül. Ezáltal az egyén, az ember magává az önéletírás médiumává válik. Domossal megtörténik: nem lesz más, mint a múlt folytonos reprodukciója és életben tartója.
Mint említettem, a Mellettem elférsz olvasóbarát alkotás. Szelíden, óvatosan, igyekszik minél kevesebb sérülést okozva utat mutatni az olvasó számára. A múlthoz való viszony mindig is fontos szerepet játszott az emberek életében. Ez napjainkban talán az elgondoltnál is aktuálisabb kérdésként van jelen. Hasonló dologgal állunk tehát szemben, mint Ottlik Hajnali háztetők regényében, ahol az elbeszélő a jelen állapotát szintén a múlt felidézésével akarja megérteni, s ahol szintén nem történik meg az olvasó feloldozása. Talán a múltról beszélve a feloldozás nem is létezik.
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető, Budapest, 2011.
