Megkérdeztük

 

 Zal__n_Tibor_-_Czimbal_Gyula_fot__ja.jpg
Zalán Tibor
(Czimbal Gyula fotója)

 

Megkérdeztük a „karanténban”

Zalán Tibort

 

Amikor beütött a vírus-krach, sokan azonnal valami járványtematikájú olvasmány után nyúltak: pestis, bezárkózás, világvége. Neked mi volt az első „könyves” reakciód, miket olvastál akkoriban?

Különösebben nem változtatta meg a vírus okozta karantén az olvasási kényszereimet. Szándékosan nem beszélek szokásokról, mert a mi szakmánkban, mindketten tapasztaltuk már, a legritkábban fordul elő, hogy azt olvassuk, amit „csak úgy” szeretnénk olvasni. A járvány mint olyan legfeljebb annyira érdekelt, mint bárki mást, vagy még annyira sem; nem olvastam mélyebben utána. Kint síelt a család az osztrák Alpokban, amikor oda is elért a hír március első felében. A szálloda háromszáz lakója közül mintegy kétszánnyolcvanan azonnal felváltották a sítalpakat négykerékre, és elporhózottak onnan. Mi maradtunk heten, a család, meg legalább még egyszer ennyien, a mások. Tök üres kísértetszállodában éltünk pár napig, de nem féltünk sem szellemektől, sem a vírustól. Kint Tóth Erzsi esszékötetét olvastam nagy szeretettel (mert a barátom) és örömmel (mert jók benne a szövegek), elmaradt National Geographic-számokat lapozgattam, meg nálam volt egy-két még „felvágatlan” februári-márciusi folyóiratszám. Hazatértünk után Tárnok Zoltán remek novelláskötetét (inkább elbeszélések ezek, persze) olvastam; ha már a kezembe került, elolvastam Kőrössi P. József interjúkötetét egy általa Réz Palinak nevezett egyénnel; valamiért Rilke versei fölött morfondíroztam sokat – meg egészen fiatal, kezdőnek is mondható költők, novellisták elküldött munkáit palléroztam. És egészen érdekes! Gyűjtőmunkával töltöttem a vírus első heteit. Szinte meg sem érkeztem, amikor felhívott a Zentai Színház igazgatója, Wischer Johann, írnék-e nekik egy drámát a Tito-partizánok 44-45-ös délvidéki vérengzéséről. Némi szabadkozás után kötélnek álltam. És akkor elkezdtem gyűjteni a tényirodalmat hozzá, elsősorban Matuska Márton, a tragikus téma kiváló szakértője, Gruik Ibolya szerkesztő, Brestyánszky Boros Rozi író-dramaturg és Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidékért Alapítvány alapító-fenntartója segítségével. Pár hét alatt sok ezer oldal könyv-kézirat-anyag érkezett, utóbbi szíves maszkos közvetítésével, egy nehéz nejlonzacskóban a kapum elé. Ezeket mind el fogom olvasni, jóllehet várhatóan semmit sem fogok belőlük konkrétan felhasználni a darab megírásához, mely terveim szerint egy család – vagy ahhoz hasonló mikroközösség – drámai éjszakáját, tragikus hajnalát fogja elmesélni. De hogy ne csak sematikus partizánok és szánni kötelező ártatlan áldozatok jelenjenek meg a színpadomon – tehát hogy hiteles tudjak lenni –, el kell olvasnom ezt a sok ezer oldalt. Benne kell lennem a megírás idején az ő idejükben. Áldozatként, partizánként. Bármeddig tart ez a vírusidő, így biztosan nem lesz időm unatkozni.

 

Mások filmekkel, sorozatötletekkel jöttek, virtuális színházat, karanténkoncerteket ajánlottak, láthatóan felértékelődött a különféle médiaszolgáltatók szerepe is, özönlöttek a címek: mintha egy nagy mozivá alakult volna a világ. Tény, bőséges a kínálat, ha az ember tényleg ráér – te ráértél? Milyen jó sorozatba vagy filmbe futottál bele, milyen színházi produkciót, koncertet láttál, amelyet szívesen ajánlanál nekünk?

A jó sorozatot – Csernobil – még a pandémia előtt ellőttem. Pár hétig akkor itthon lakott a kisebbik lányom, Judit, neki volt előfizetése az HBO GO-ra, esténként azt néztük. Valamiért zsigeri ellenszenvem van a sorozatok iránt, bár már sok fiatalabb barátom kioktatott, hogy ez a jövő mozija, s valóban, aki színészként ki akar tűnni, népszerűségre törekszik, az sem a színpadon, sem a nagyfilmekben nem éri el oly hatékonysággal azt, mint a sorozatokban. A Csernobil ellenérzéseimet meghazudtolóan zseniálisan jó volt. Sorozatokat tehát nem nézek. Filmeket a karantén idején annál többet, gyakorlatilag minden este egyet-egyet megnézünk a feleségemmel, közben salátát és gyümölcsöt rágcsálunk. Mire emlékszem hirtelen? Arra, mekkora csalódás volt a Tarantino-film, a Volt egyszer egy Hollywood és Polański végre nyugodtan megnézett Rosemary’s Baby-je; mennyire lassú volt az újra előkapart A hallgatag ember, ezzel szemben, meglepetésemre, mennyire élveztem az indiános filmeket (egy indián tematikájú novellát írtam a vírus fogságában, ahhoz gyűjtöttem inspirációt régi endékás filmekből). Az új, ismeretlen filmek általában csalódást okoztak eddig kiszámítható dramaturgiájukkal, a kötelező csihipuhikkal és vurgárlelkizésekkel. Egy remek svéd filmre viszont rátaláltam, Drága Alice volt a címe, meg sem akartam nézni, annyira semmitmondó volt a cím – vagy talán épp az keltette fel a figyelmemet. Megrendülve maradtam a fotelomban a végén, ritka pillanat ez nálam filmnézés után. Föl kell még említenem a Platform című alkotást, mely mintha egy korai, poszt-kafkai hangjátéktervemet valósította volna meg. Annak idején nem tudtam megoldani a történet befejezését – a filmnek sem sikerült, ez megnyugtatott… Legnagyobb színházi közvetítés-élményem a hajdani katonás Platonov volt Balkai Gézával; végre megnézhettem újra a Stúdió K előadásában a Veszteglés című szürrealista darabom előadását, illetve ugyancsak tőlük a még soha nem látott Szamár a torony tetején-bábdarabomat. Erről jut eszembe, ma délelőtt meg épp Fodor Tamás kongeniális Ventura-tárlatvezetését néztem újra a Műcsarnok Facebook-oldalán.

A zenékről nem tudok külön-külön beszélni, amikor nem nézek valamit a tévében, akkor hajnaltól hajnalig megy a Classica végeláthatatlan zenetára, napközben koncertek, esténként operák, elszórtan balettek – ebből a szempontból minden olyan, mint a vírus előtt volt, és lesz a vírus után: én dolgozom, közben körülöttem öt hangszóróból szól Mahler, Mozart, Beethoven, Muszorgszkij, Ravel… A teraszon, ahol nappal jó időben dolgozom, Kurtág, Bartók, Cage, Penderecki, Jenei Zoltán, Philip Glass, Satie és Debussy mellett a Doors, a Nirvana, a Mahavishnu, Paul Horn és a hatvanas-hetvenes évek beatzenéje szól mostanában a leggyakrabban. Az ám, majdnem elfelejtettem, remek Binder-koncertet láttam egy Müpa-közvetítésben valamelyik éjjel, Dreschsel, Borbéllyal zenélt. A délelőttök Huzella-házikoncertekkel telnek, már túl van a hatvanadikon a maestro, előtte Huzella Júlia (hogy a H-családnál maradjunk) mesél egy órát a gyerekeknek – és az olyan gyermeteg felnőtteknek, mint amilyen én vagyok.

 

És mit írtál vagy írsz ezekben a napokban-hetekben?

Az indián-novellát már említettem. A karantén ideje alatt sikerült leadnom a Papírváros-ciklus negyedik könyvét, a Szétszaggatva regényfejezetet. Nagy dolog ez, hiszen az előző rész hét évvel ezelőtt jelent meg! Talán már én sem emlékszem rá, mi volt benne, hogy is emlékeznék az olvasó! Ez egy ilyen, emlékezet nélküli, nagy könyv lesz a végén, ha lesz kedvem, energiám, de főleg erőm a befejező rész-könyv megírásához. A szerkesztői korrektúrán már túl vagyok, néha egészen meglepődtem az ellenőrző olvasás közben, mi mindent voltam képes leírni, megírni, mennyi brutalitás van nemcsak a történetben, hanem a felhasznált nyelvben is. Írtam két B2-páholy-tárcát a Napút-rovatomba, írtam Sziveri halálévfordulójára emlékezve egy rövidke szöveget az ÉS-nek. Ilyesmik. Nem többek, nem kevesebbek, mint eddig, mint normál-időkben. Versígéretem van több lap felé is, amiket nem tudtam eddig beváltani – talán a maradék vírus-idő meghozza hozzá a nyugalmat, az egy helyben maradás az íráshoz való türelmet. Be kell valljam neked, a járvány-idő azért megakasztotta bennem az addig sem túlságosan jellemző, de valahol meglévő folyamatosságot! Két színházi bemutatóm is elmaradt. Nem lesz könyvhét, nem jelenik meg akkorra (a raktárakban fog állni kinyomtatva) a Papírváros. Elmaradtak fesztiválok, találkozások a közönséggel. Pedig mindezek lökik előre az embert – lökik az írás vagy az írások folytatása, befejezése felé. Így mostanában inkább az olvasás irányába tol valami, de meg is nevezhetem, a kényszer, szembe kell nézzek a délvidéki népirtás borzalmaival – és várom a kiváló filozófus, Gyenge Zoltán regény-kéziratának a sokadik, talán immár végső verzióját, megolvasásra.

 

(Kérdezett: Kiss László)


Főoldal

2020. június 22.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA