Kritikák

 

krasznahorkai_mindig.jpg 

 

Vass Edit

 

Egy menekülő hattyúdala

 Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak

 

Krasznahorkai László Mindig Homérosznak című könyve számos csapdát rejthet – nem a befogadó, műélvező olvasó, hanem az értelmező számára, aki kijelentő mondatokban szeretne állításokat megfogalmazni a könyvről. Az első és legfontosabb csapda az volna, ha ezt az összművészeti alkotást meg akarnánk fosztani a mágiától, pontosabban attól a mágikus gondolkodástól, amely Homérosz korában még magától értetődő volt. A mágia megteremtésének érdekében Krasznahorkai a hiányt, az elhagyást hívja segítségül az olvasót folyamatosan elbizonytalanítva, hiszen már ott nehézségekbe ütköznénk, ha pontosan meg akarnánk határozni azt a lényt, ami vagy aki menekül a könyvben. Ugyancsak újabb kérdéseket vet fel, hogy ki vagy mi elől, honnan és miért menekül a főszereplő. A narrátor csupán annyi fogódzót ad az első mondatban: „Gyilkosok vannak a nyomában, nem hattyúk, az biztos...” Ezekre a kérdésekre pedig nem ad konkrét válaszokat, de még kapaszkodókat sem a szerző, mert a mű egészét tekintve egyrészről lényegtelenek, másrészről a menekülés, a fenyegetettség érzését tágítja ezáltal univerzálissá, nem csupán emberi létállapottá, hiszen az ugyanúgy lehetne akár egy patkányé vagy más élőlényé is. Mindemellett a könyvre úgy is tekinthetnénk, mint egy útmutatóra, tanácsadóra, hogy mi a teendője annak, aki menekülésre kényszerül.

A következő csapda az lenne, ha ezt az összművészeti alkotást bármilyen kategóriába sorolnánk. Regénynek semmiképp nem nevezhető ugyanis, és nemcsak azért, mert Krasznahorkai azt  nyilatkozta, hogy a Báró Wenckheim hazatér után nem szeretne több regényt írni – amit eddig maradéktalanul be is tartott, hiszen A Manhattan-terv inkább egy fényképekkel ellátott projektnapló, az Aprómunka egy palotáért pedig egy retorikailag tökéletesen felépített monológ –, hanem azért is, mert a szöveg önmagában nem felel meg a regény műfaji sajátosságainak, vagy ha igen, akkor csak a „kísérleti” jelzővel együtt lenne rá érvényes. Ám az eleve egy újabb csapda volna, ha a szöveget külön akarnánk választani Max Neumann képeitől és Miklós Szilveszter improvizált dobszólóitól. A német festő képei ugyanis nem illusztrálják a szöveget, hanem dialógust folytatnak vele; a Berlinben élő művész régebbi alkotásaiból is válogatott a szöveg hallatán, valamint új képeket is készített. Ugyancsak a szöveg hívta életre a dobszólókat, amelyek az ér néhol ritmusos, néhol kaotikus lüktetését, dobogását hivatottak szemléltetni – ahogy a szerző is érhangoknak nevezi ezeket. Mintha valaki folyamatosan száz százalékon, fizikai teljesítőképességének maximumán működne. A menekülő pedig a 16. fejezetig minden erejével koncentrál, megfeszített figyelemmel csak a menekülésre fókuszál, nem eszik, nem alszik, hiszen gyilkosai bármelyik pillanatban utolérhetik. Krasznahorkai kollaborációjának ilyenformán két iránya van: Miklós Szilveszter dobszólói fiziológiai, Max Neumann képei mentális szimulációk.

Számomra a képek és a szöveg szorosabb kapcsolatban állnak, a német festő munkáira jellemző, hogy az emberi alakot absztrakt szimbólummá változtatja, kompozícióit a tiszta lényegre redukálja. Arc nélküli figurái az individualitás legcsekélyebb vonásától is meg vannak fosztva, miközben súlyos teher nehezedik rájuk. Ez a nyomasztó teher egyrészről a gyökértelenségükből fakad, ugyanúgy nem tudunk róluk semmit, mint a Mindig Homérosznak főhőséről. Másrészt a képek többségéből sugárzik a feloldhatatlan magány, amit csak fokoz az identitás hiánya, a tehetetlen figura egyedül van, képtelen másokhoz kapcsolódni. De ha tudna is kapcsolódni, ugyan kihez kapcsolódhatna egy olyan világban, amely semmiben nem tükrözi őt vissza, ahol az egyénre legjobb esetben is az elidegenedés vár? S ennek folytán segítséget sem tud és nem is akar kérni, néma marad, ahogy a könyv kétségbeesett hőse is, akit a rettegés a saját börtönébe zár, a másokkal való érintkezés is a menekülésnek van alárendelve, így önmagán kívül nem folytat érdemi párbeszédet senkivel. Neumann arctalan alakjai elképesztően plasztikus erővel bírnak, akár Krasznahorkai könyvének névtelen főszereplője.

A szerző a képekkel ellentétben viszont valós környezetbe helyezi hősét, az Adriai-tenger partvidékére, ahol látszólag céltalanul kószál Isztria, Rovinj és Abbázia környékén, tetszőlegesen választva meg az útirányt, hogy megzavarja üldözőit, akik kéjesen végeznének vele: „megragadják, eltörik a sánta lábát, eltörik a kezét, kettétépik a fejét, a száját szétfeszítve”. Menekülésének indoka szándékolt homályba vész, ezzel Krasznahorkai prózája Kafkáéval állítható párhuzamba, hiszen A perben sem derül ki, hogy Josef K.-t mivel vádolják, mit követett el, ami még irracionálisabbá, sőt már-már misztikussá teszi mindkét mű világát. Ám ez a valós tér abban különbözik Kafka strukturálatlan és abszurd hátterétől, hogy a hős végül nem véletlenül vetődik Mljet szigetére, hanem a nyugdíjas turistavezető monológja után azt választja úti célnak. Őt nem a turistalátványosság hajtja, hanem a sziget állítólagos lakatlansága, miközben nem tudja, hogy saját végzete felé tart. Kalüpszó nimfa szigete csupán látszólag nyújt menedéket, ahogy Odüsszeusz számára is annak tűnhetett a végeláthatatlan hánykódások után a tengeren. Valójában egy csapda, hiszen a halálnimfa rabul ejti mit sem sejtő áldozatait, holott már a hatodik fejezetben utal rá az elbeszélő: „a jó a leggonoszabb csapda.” Ám ezt a tanácsot Kalüpszó nimfa szigete elfeledteti vele: „jó, mert tényleg jó, hogy ide vetette a véletlen, és jó, hogy ezt Mljet el tudta hitetni vele, és jó, hogy hinni tud valamiben, szóval jó és jó...” Óvatlanná, figyelmetlenné teszi ez a „jó” és annak biztos tudata, hogy üldözői már nincsenek a nyomában, ám ekkor a halálnimfa elveszi jogos jussát, és a menekülő beteljesíti saját sorsát. Ám Krasznahorkai egy furfangos csavarral zárja a 18. fejezetet, amivel az olvasót újra arra ösztökéli, hogy ebben a könyvben egy egyetemes, mindenkire és mindenre érvényes létállapot megjelenítését lássa, nem A menekülő, hanem Egy menekülő hattyúdalát.

Homérosz eposza pedig még ezt a történetet is „elbírja”, egyszerűen kimeríthetetlen kincsestárnak tűnik. Az idézeteken és az utalásokon túl a cím egyértelmű tisztelgés az Odüsszeia írója előtt, akiről jóformán semmi biztosat nem tudunk, csak a neki tulajdonított művek maradtak ránk. A Mindig Homérosznak akár úgy is értelmezhető, mint iránymutatás és mérce az alkotó művész számára. Ráadásul Krasznahorkai ezzel mintha annak a csapdának az elkerülésére intene, ami az egóhoz kötődik: nem fontos a menekülő személye, ahogy az alkotóé sem. „Nem a pacsirta fontos, csak a dal, / Mely a nem múló, szent összhangba hal” – ahogy Juhász Gyula is írja Testamentum című versében. Ezzel pedig a szerző pont szembemegy azzal a manapság mértéktelenül elburjánzott trenddel, amit az eladhatóság hívott életre és diktál, miszerint a művész (személye) sokkal fontosabbá vált, mint maga a mű. Az alkotót emeljük a Parnasszus tetejére, nem az alkotást, ami felveti annak kérdését, hogy a művészt bálványozzuk, vagy magát a művet értjük és élvezzük? Mintha Krasznahorkai azt sugallaná ezzel a könyvével is, hogy a lényeg maga a műalkotás az utalásaival, csavarjaival, hömpölygő mondataival, képeivel és dobszólóival, és ettől válik nagyon hitelessé a Mindig Homérosznak. Ha pedig arra gondolok, hogy a bizánci ikonfestők sem szignálták műveiket, mert az alkotók azt vallották, hogy általuk az isteni nyilatkozott meg, akkor érthető Krasznahorkai László sokszor hangoztatott kijelentése, miszerint „diktálás után” ír.

 

Magvető, Budapest, 2019.

 

Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.


 Főoldal

2020. május 27.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA