Kritikák

 

 lelekvandor.jpg

 

Kovács Újszászy Péter

 

A lélekvándorlás plakátmagánya

Tőzsér Árpád: Lélekvándor

 

A viktoriánus Anglia gondolkodója, Jeremy Bentham átértékeli a büntetés, valamint a börtön kérdéskörét. A maga korában innovatív felvetései amellett foglalnak állást, hogy bizonyos fokig meg kell szüntetni az elszigeteltséget, semmissé tenni a sötét cellákat, eltörölni a láncok, bilincsek használatát. Ideális lenne elérni azt, hogy minden elítélt annak tudatában javuljon és változzon meg, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartják. Bentham ötletéből született a panoptikusság, a panoptikum képzetköre. A panoptikum elrendezése köralakú. A létesítmény által formált kör közepén egy őrtorony áll. Az épület falai közé száműzött emberek üvegzárkákban élnek, és mivel a szóban forgó cellákat napközben természetes fény világítja át, az összes fogoly állandó felügyelet alatt tölti mindennapjait. A XX. század meghatározó francia filozófusa, Michel Foucault Felügyelet és büntetés című esszékötetében azt sem hallgatja el, hogy a panoptikumok lakóit vastag falak választották el egymástól, ennélfogva egyedül éltek, a megfigyeltségben kibontakozó egyedüllét pedig az individuumok „plakátmagányát” idézte elő. A Pilinszky János által használt hapax legomenon többféle megközelítés alapján vizsgálható. Ha a szó szerinti jelentést járjuk körül, arra a következtetésre jutunk, hogy ezek a hirdetőeszközök a maguk nyilvános elszigeteltségükben válnak a nézés, a megfigyelés aktusának tárgyaivá, ugyanúgy, ahogy a panoptikumok lakói is a XIX. században.

A ma élők már nem az üvegfalak, hanem sokszor a technika vívmányainak a foglyai. Ezek az elektronikai/technikai cikkek kezelik őket, és tartják használóikat megfigyelés alatt, kisebb, zsebben hordozható panoptikumokat alakítva ki. Tőzsér Árpád legújabb kötetének szerveződését a világ XXI. századi helyzete mentén képzelem el.

Tőzsér lírájának egyik meghatározó eleme a püthagoraszi lélekvándorlás. Valódi világrajövetele előtt az ókori görög gondolkodó a lélekvándorlás négy állomásán ment keresztül. Először Hermész isten fiaként élt. Második életében a Trójánál küzdő Euphorboszban öltött testet a lélek, harmadszorra I. Xerxész perzsa király kedvenc eunuchja, Hermotimosz testében kapott helyet. Negyedik élete pedig az Alvilágba is ellátogató búvár, Pürrhosz számára maradt fenn. Tőzsér legújabb, Lélekvándor című kötetének első versét is a számok atyjának szentelte, ugyanakkor a lélekvándor különböző állomásokon történő újjászületése kulcsfontosságú tényező a tőzséri életműben, a költő ugyanis az 1940-es évek végétől az 1950-es évek közepéig meglehetősen hosszú, drámai út- és identitáskeresésen ment keresztül: a család 1947-ben Csehszlovákiából Magyarországra menekül, Tőzsér első próbálkozásra visszalép a pozsonyi egyetemről, majd végigéli ötvenhat eseményeit is. Az életműsorozat 2019-ben napvilágot látott darabja igen sokszínű versgyűjtemény, amelyet a költő hatalmas műveltsége és a munkásságát fémjelző alaposság, felkészültség, nem utolsósorban letisztultság formál ezúttal is színvonalassá. Egyfajta visszatekintés a teljes életműre, egy leélt emberéletre. A könyv lélekvándora újra meg újra megismétlődő életének hatodik állomásán tartózkodik. A ma embere nemegyszer szántszándékkal keresi a közösségi média felületeinek plakátmagányát. Mindezek ellenére a Tőzsér Árpád által megformált kötetbéli vándor lírikus a panoptikumban sem lesz a monoton életvitel vagy az őrület áldozata. Szabadjára engedi gondolatait, és úgy tesz időutazást, hogy a múlt alkotóit és tudósait kortárs problémák pászmái mentén mutatja be. Kötete nyitóversében, amely a gyűjteménnyel azonos címet visel, egy a szépírók esetében ma is aktuális problémát feszeget, mégpedig annak kérdéskörét, hogy meddig lehet a hatalmaknak tetsző egy alkotás, egyáltalán szabad-e ezeknek megfelelni. Talán Tőzsér Árpád ismeri a legjobban a meghurcoltsággal járó félelmet, a nagyhatalmak alkalmankénti kegyetlenkedését. A nyitóköltemény ugyanis az ’56-os forradalom mementójaként olvasható, amikor a húszas évei elején járó Tőzsért a főiskoláról viszik meghallgatásra alkotótársával, barátjával, Cselényi Lászlóval együtt. „[E]gyszer az Alvilág bugyrait járva, / merengéséből arra riadt, / hogy orra előtt egy kiszáradt fára / akasztva Homéroszt látja. – / Így büntették meg a költőt / az isteneket sértő sorai miatt –, / fejjel lefelé függött az árva.” (Lélekvándor, 7.)

Homérosz büntetéssel lakol amiatt, hogy képtelen az isteneknek tetsző dalokat komponálni, teljesíteni előírtnak hitt igényeiket. A költő valóságban is elszenvedett élményei ellenére a vers nem válik tragikussá. Tőzsér az antik irodalom lírikusának nevével játszik, nyelvi humorral vértezve fel művét: „Ó, Püthagorasz, a bölcselet Homérossza / (áthúzva: falurossza), / mi lettél volna költőelődöd nélkül?!” (Lélekvándor, 7.)

A verszárlat a keresés jegyében születik meg. Bár saját értelmezésem alapján a kötetegész anyaga a hatodik állomáson tett megfigyeléseken alapszik, Tőzsér ezt mégsem mint biztos állítást hozza felszínre. A költő kíváncsi. A görög gondolkodó kortárs csodálójaként arra vár, hogy Püthagorasz lelke ismét életre keljen valakiben: „Ó, Püthagorasz, boltozatos szép ión fődben / szabadult el először egy plusz agyrost, / amelynek köszönhetően / lehettél te egy időben / lángész, költő és fondor elmész – / kései csodálód kérdi: hol vagy most?” (Lélekvándor, 8.)

A századunkban megvalósuló panoptikusság mibenléte Világ-advent című versében fedezhető fel a leginkább. Bár megszűntek az üvegfogdák tényleges válaszfalai, az internet csillogásán túl szinte mindenki egyedül van, és minden ember vár valamire. A mára már igen tapasztalt Tőzsér Árpádnak az emberiség gondolkodására való rálátása bámulatos. A metaforákat mellőzve értekezik arról, honnan ered századunk emberének elégedetlensége. Versének témáját köntörfalazás nélkül vezeti fel. Nem titkolózik afelől, hogy minden ember másra vágyik, mint ami adott: „Várakozunk. Megszoktuk. Mindig várunk valamit. / A gyermek a felnőttkort, a felnőtt a megunt kormány / bukását, s az öreg ember a Lét nevű kávéházban ül, s / várja a Főurat, hogy lukas életét kifizethesse. Mosta- / ni várakozásunkról csak ennyit: valahogy immár túl / hosszúra nyúlik. (…) 2017-et írunk. Advent van, a karácsonyi várakozás i- / deje: Ádám s Éva / gyertyája a koszorún már ég, panel- / barlangjaink plafonján az árnyak: sziklakarcok, időn- / ként átrendeződnek.” (Világ-advent, 14.) Az elemzett versből feltűnik, hogy Tőzsért továbbra is foglalkoztatja a széthullás, amelynek 1997-es, Leviticus című kötetében is hangot ad. A Gomböntő kanalában Peer Gyntje ugyanis világtalanul, darabokban ketyeg tovább: „Csak Peer Gynt ketyeg tovább / most immár darabokban.” (A Gomböntő kanalában, 7.)

A Deborah avagy az Éden szíve című verset a kötet egyik legkiemelkedőbb darabjának tartom. Az alkotás John Milton XIX. szonettjének továbbgondolásaként is értelmezhető. A látásától megfosztott költő lánya, Deborah diktálás után írja tovább apja életművének legismertebb darabját, az Elveszett Paradicsomot, ezáltal válva az Édenkert szívévé. Tőzsér versében linearitásra törekszik, ez a linearitás pedig fokozatossággal társul. A mű felütésében megjelenő tájleírás a belső terek felé, majd Milton lányának gondolati időterébe kalauzolja az olvasót. Hosszúsága ellenére nem válik vontatottá a vers. Az őszreprezentáció a ráhangolódás hatékonyságát segíti elő: „Az ősz mindig ugyanúgy jön: ködök, / túlbuzgó havak, korai hóesések, / araszoló vaksi lovak az utcán, / az út mentén szellemlelkek a fák, / s az ablakokra holt levél tapad. –” (Deborah avagy az Éden szíve, 16.)

A lélek kifejezés, valamint a holt jelző használata kimerítettsége folytán sok esetben problematikussá válhat, Tőzsér Árpád mégis úgy építi be ezeket versébe, hogy a közhelyesség stigmája nélkül válnak a melankólia és a líraiság építőelemeivé, mi több a holt levél a vers központi motívuma lesz. Milton lánya holt levélként beszél önmagáról, aki apja árnyékában, mint a nagy költő írnoka sárgult el, és hullt le a fáról: „Deborah vagyok, John Milton leánya, / holt levél a kései századoknak, / mely nagy fáról hullt, de maga kicsi” (Deborah avagy az Éden szíve, 16.)

A Lélekvándorban megjelenő versek közül ez az alkotás egyike azoknak, amelyekben feloldódik a megfigyeltség, a panoptikusság képzetköréből pedig a magány és az elszigeteltség válik dominánssá. A lány már-már egyesül apja szellemével, de mindvégig alárendelt marad és magányos: „Deborah, a költő Milton leánya, ki, bár / nem tudja, maga is poéta, mélyben kojtoló / kételyekkel – már álmában is az Elveszett / Paradicsomot írja, illetve másolja persze. / Az apja diktál, ő ír, de azt is mondhatnánk: / valami fehér tűz lapjairól másol” (Deborah avagy az Éden szíve, 17.)

A komoly hangvételű és elgondolkodtató poémák mellett a már korábban tárgyalt humor, játékosság is fontos szerephez jut az új kötetben. A Piroska szerelme (apokrif strófák Toldi szerelméhez) című alkotásában Tőzsér Arany Jánosnak az utókor számára ismeretlen erotikus verseit rekonstruálja, amelyben Károly király felesége és Rozgonyi Piroska leszbikus románcát írja le. Az elemzett versben képviselt népies vonal talán még Illyés Gyula Tőzsérre gyakorolt hatásának eredményeként is értelmezhető. „Este Piroskához odafut az ágyba, / Cseppet se törődvén, hogy a szűz hold látja; / odafeküdt mellé csókolta, ölelte; / két telt-fehér mellét pirosra lehellte. / Az ártatlan leányt szinte lerohanja, / majd dédeli, mint rég tette vele anyja. / Értsd: a jó Piroska mindezt így gondolta! / Megtévesztette az Örzse női volta.” (Piroska szerelme, 33.)

Tőzsér Árpád költészetében fontos szerep jut az elődök és alkotótársak versben való portretizálásának is. Legújabb kötetének A három Dezső című verse a múlt század első felének jelentős alkotója, Szomory Dezső emlékét őrzi. A Tőzsér-féle emlékezés viszont korántsem gyászos vagy pátosszal átitatott. Sokkal jellemzőbb rá a nyelvi játékosság, a derű: „Ez ő, / Szomory Dezső / s a legendás monoklija. / Más népfi, / ő polgárfi: / Pestnek fia.” (A három Dezső, 39.)

Tőzsér lélekvándorán keresztül rengeteg ajtó nyílik meg, és számtalan út tárul fel az olvasó előtt. A kötet darabjai közt barangoló személy a reinkarnáció hatodik állomásán leledző psziché titkos cellatársává válik, akit a mitológia, a szerelem, a kiszolgáltatottság, valamint az emlékezés univerzumába kalauzolnak el a jelenkor panoptikumának falai közül.

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.

 


Főoldal

2020. március 30.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiSzív Ernő tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA