Farkas Wellmann Éva
Felszabadult költészet, a kísérletezés nyitottságával
Lövétei Lázár László: Zöld. 12 ecloga. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011.
Provokáció ez a könyv, bárki bármit is mondjon. Méghozzá több síkú és rétegű, furfanggal kifundált cselszövés; kész nyomozómunkát igényel szálainak szétbontása. A provokátor maga egy huszonegyedik századba szakadt Pán, akinek már szépirodalmi előéletében (Árkádia-féle. Válogatott és új versek, 2009) is találhatunk olyan jelzéseket, amelyek az ekloga felé kövezték az útját. És minden kétséget kizáróan: Árkádiából származik. Még ha, szintén a félrevezetés kedvéért, szerzőként jelölve, Lövétei Lázár László névre is hallgat.
A Két szék között (2005) „halálversei" utáni közvetlen megszólalásról a válogatott és új versek utolsó ciklusában alkothattunk képet. A versformák újrakezdő változatossága, végül a látszólagos pásztorköltészetnél való megállapodás mintha egy járható út megtalálásának folyamatába avatna. Öt ekloga jelöli meg ott az irányvonalat, amely ezúttal a Zöld-be vezetett.
Egészen a felszínen, a versek első megszólalásaiból arra következtethetnénk, hogy a kihívás mindössze abból áll, hogy az ókori bukolikus költészetet mai tartalommal, szlenges beütésekkel hogyan képes fogyasztani az olvasó. De csakhamar felfeslenek az újabb rétegek is: a hagyományos szereplők (Pásztor, Halász) mellé egészen meglepő társalgó partnerek érkeznek (Obeliszk, Laptop), s a Költő önironikusan naiv okoskodásai is bonyolult hivatkozási hálóba illeszkednek. Nem pusztán a versek szövevényéből kibontható, tág utalásrendszerről van itt szó, hanem az eleve mottóként kínált számos idézet kapcsolódásairól is. Mert Horatius, Vergilius, Dante, Csokonai vagy Hölderlin vendégszövegei feladványként állnak az egyes eklogák előtt - szerepük nem egyszerűen ötletadó vagy hangulatteremtő. (Több esetben ajánlható eredeti szövegkörnyezetükben való visszakeresésük.) Az idegen szövegrészletek mozgatásának csúcsa az utószó helyetti Vendég-ecloga, melynek mind a húsz sora egy-egy lábjegyzetben pontosan jelölt idézet. Ugyanakkor a szövegek néhol váratlan, néhol már-már fergeteges humora, vulgaritása mögött jól láthatóak a szerző számára érvényes tájköltészet sajátos jegyei is. Az olvasói gyanakvó éberség tehát folyamatosan fenntartott: ha éppen nem az intertextualitás valamely groteszk megnyilvánulását kell tetten érnie vagy felülvizsgálnia, akkor legalább arra bizonyosan figyelnie kell, hogy az aktuálisan olvasott részletet mennyire szükséges komolyan venni.
Tudatosan, évek óta készülő versfüzér a Zöld. 2008-ban, a Helikon című folyóiratban nyilatkozza Lövétei Lázár Demeter Zsuzsának, hogy: „Az a könyv - reményeim szerint - teljesen más lesz, mint a korábbiak: afféle »zöld«, természetközeli kötetet szeretnék írni (...)". A versek meglehetősen pontos datálásainak köszönhetően az is tudható, hogy e kijelentés nem volt megalapozatlan: legalább négy darabja készen volt már (s ezek később, új versek gyanánt bekerültek az említett Árkádia-féle című kötetbe is). A megjelenés után, 2011-ben, a Méhes György-nagydíj apropóján készült Krónika-beszélgetésben már igen frappánsan összegzi is az alapgondolatot: „adott egy naiv, idealista költő, aki a könyvtárban elolvasott egy rakás pásztori költeményt, plusz annyira megfertőződött korunk trendi ideológiájával, a zöld mozgalommal, hogy rögtön feljogosítva érzi magát arra, hogy elmagyarázza a hatvan éve a földből és a földnek élő pásztornak, hogyan kéne pásztorkodni." És valóban, a teljes könyv olvasása után egyértelműen az érezhető, hogy a lassan kiüresedő, sztereotipizálódó „zöld" -nek sikerül levetkőznie irányzat-voltát, és visszatalálnia eredeti jelentéséhez. Nagy irodalmi kalandok árán.
A gúnyos humor jó példájaként, íme, a nárcisz-nyílás idején megriadt pásztor szavai: „Nyílik a drága virág; jól meggyűjtötte a dolgom: / láttam, ahogy jöttél a bozótban, s úgy megijedtem - / azt hittem, hogy a tévések jönnek, vagy a Greenpeace!" (11.) De a paradox tréfálkozás remek pillanata az is, amikor a Laptop fakad ki gazdájának: „Mért kínzol még itt, a fenyőfa tövében is engem? / Nem hiszem el, hogy unatkozol: annyi csodálnivaló van / errefelé: fű, gomba, bogár, mélyzöld mohaszőnyeg..." (31.) Nyilván nem csupán a zöld-téma kapcsán üti fel a felét a komikum, melynek minden alfajával remekül bánik a szerző.
Lövétei legtöbb darabjában formailag az ekloga eredeti (ókori) dialogikus formájához nyúl vissza. Akárcsak az Eclogák megírása idején hasonló korú Vergilius, ő is ragaszkodik a tízes szerkezethez. Igaz, a huszonegyedik századi költő keretezi is darabjait: Nulladik eclogával indít (Előszó helyett), és Vendég-eclogával zár (Utószó helyett). Ugyanakkor tartalmilag-nyelvileg mai hangon szólal meg - s az aktualitásba beleértendő az argó természetes használata, helyenként a fogalmazás szándékolt lezsersége is. Ebbe a nyelvi komikumba még beépül a káromkodás hexameteres kivitelezése, egyéb közönségesnek látszó elemekkel, poénokkal együtt. A Negyedik ecloga legalább háromszorosan távolított szerelmi elbeszélése bővelkedik az ilyenekben: „Tegnapelőtt már két hete múlt, hogy az ágyam üres lett! Nincs többé, aki elvigye majd az üszőt a bikához..." (23.), „Ó, én marha, miért is nem mentem remetének? / Pár nap után jobb lábbal kellett volna kirúgni", „s mennyit nyeltem azért, hogy már húszéves a Fordom", „Még ha csinos kislány lett volna, de annyira csúf, hogy / egy komolyabb ló nem venné el tőle a cukrot...". A közönségtalálkozókon nagy sikert arató darab, humora mellett, megható líraiságnak sem találtatik híjával.
Egyébként a hexameteres, daktilikus sorokon kívül hangsúlyos verselésre is találunk példát. A Kilencedik ecloga felező tizenkettesei már a vers elején közlik, hogy itt „daktilus-lábakon nem ugrál a kecske", s a hat szakaszos, melankolikus költemény meggyőz: érdemes volt megszakítani az időmértékes ritmust. „Aztán elnémul a betűk tarka nyája - / bár a nyomtatott Ő mintha rám vigyázna: / papíron heverve, félig-meddig ébren / várja, hogy a gazda végre visszatérjen." (43.) Az istenes utalások talán ebben az eklogában a legnyilvánvalóbbak, bár korábban is hangzott mély hitű figyelmeztetés a Pásztor részéről: „Egy dolgot tudok: azt, hogy az Isten tett ide minket, / s eljön majd az idő, amikor kifizetjük a számlát." (17.)
A kiadvány fizikai valóságában is figyelemre méltó. Léstyán Csaba illusztrációi szervesen, kiegészítő jelleggel illeszkednek a szövegekhez; Szentes Zágon - egyedi értelmezésben - a borítón is felhasználta az egyik darabot. A cím „ipari zöld"-jében a természettől való távolodottságot, műviséget sejthetjük.
Szellemesen provokatív versek, illetve gyakran csupán sorok, szabad szájú gúny és székelyes fordulatok merész váltogatása teszi próbára a könyv egészében az olvasót. Felszabadult költészet ez, a minimalizmus magabiztosságával. És annak tudatosításával, hogy a vers, több köteten túl is, akkor életteli, ha megmarad a játék, a kísérletezés, intellektuális provokáció nyitottságában.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
