Oroján István: Hármaskép 1.
Fábián László
A tudathasadás apoteózisa ellen
Oroján Istvánnak ajánlva
A konstruktivisták által keresett szerkezet
tulajdonképpen a világ igazi, rejtett belső szerkezete.
Boris Groys
Sosem hitte el a leghívőbb ember sem a judaista-keresztény kultúrában, hogy a világ teremtése hat nap alatt végbement, mindig akadtak, akik bőséggel találtak kiegészítendőt, uram bocsá’ korrigálandót, az elmúlt századtól kezdve pedig fölforgatandót. Ebbe akár az az önkritikus belátás is beleférne, amely szerint a „kritikai” gesztusok elhamarkodottak voltak, érdemes visszakozni – amíg egyáltalán lehet. Baudrillard – közönyös paroxizmusában – úgy látja: már nem térhetünk vissza az információ és a média előtti történelemhez… Az idő folytonossága (hiszen csak akkor számíthatunk egy jelenetsor visszatérésére, ha létezik múlt, jelen és jövő, és fennáll közöttük a folytonosság) egyre kevésbé biztosítható. Nem kevesebbet állít, mint hogy az információ megöli a történelmet. Ebben mindenképpen van igazság, úgy tetszik, egyre inkább az információ (a média) válik eseménnyé, aminek sora legföllebb virtuális történelem lehet. Amennyiben pedig az információ kitakarja, elfödi, virtualitássá fakítja a történelmet (vele egyetemben az aktuális világképet), látszattá foszlanak a világjobbító szándékok csakúgy (beleértve a reális társadalomkritikát), konkréttá válik a gyanú (állítom én): mindez a destrukció jegyében történik, elterelés a globális tőkekoncentráció általános mozg(at)ásáról.
No, de mi miatt nem látjuk át ezt a kézenfekvő trükköt?
Carlo Rovelli, olasz elméleti fizikus közelíti a szemfényvesztés origóját: A belső szabadság erőteljes érzése bennünk abból fakad, hogy a magunkról kialakított képek óhatatlanul durvábbak és elmosódottabbak annál a részletgazdag összetettségnél, ami bennünk zajlik. Mi magunk vagyunk a bámulat forrása. Fogalmazhatnék: alapvető és egyetemes skizofréniát sejtet; olyan közegben föltétlenül, amelyben a köznapi gondolkodás beleragad a dualista gondolkodás ingoványába. (A divatos neomarxista eszmélkedés dialektikus szóvirágai, mágiája erre a torzításra építi „fölszabadító” régi-új gesztusait.)
Rovelli fölvetése azt a történelmi skizofréniát is magyarázza, amely a történelmi embert mindenképpen (közvetlen elődeit még csupán ösztönösen) ismételten arra késztette, hogy két opció közül válasszon: a gazdaság vagy a kultúra mellett kötelezze el magát, ebből az alternatívából formáljon a maga számára jövőképet. A döntés általában az előbbire esett (noha szimplifikálás volna áthághatatlan határt szabni a kettő közé), az utóbbi rendre másodlagossá degradálódott, holott az előbbire is irányult a latin colere (művelni) igével jelzett szándék, mint meghatározó léttartalom, létrend. A gazdaság kedvezményezettje – történelmi tapasztalat – mindenkor egy hatalmaskodó, szűk, önös réteg, a kultúra viszont – legalább elvileg – mindenkié, kisajátítására nagyjából a francia forradalom hazug „trioptriája” (szabadság, egyenlőség, testvériség) tett először programozott ideológiai kísérletet.
A gazdaság totalizálása voltaképpen elkezdődött az eredeti tőkefölhalmozással, az ipari forradalommal, majd két markáns formát is fölvett: a náci és a bolsevik diktatúra mindenhatóságát, a kettőt pedig a gyarmatosítás imperialista eszményén nevelkedett globalizmus egyesíti – szintúgy totalitárius hevességgel, gátlástalansággal. (Győzött az entrópia – foglalja össze a „paroxista” – a piac és a demokrácia entrópiája…) A gazdaságnak ez a hektikus mozgása (pofátlanul fejlődésnek szokás titulálni, hadd sejtsék mögötte a megtévesztettek egy szépséges növény allúzióját), állandó destrukciókkal járt/jár együtt (inflációkkal, összeomlásokkal, bankrotokkal stb.), a legszélsőségesebb formája a háború. A huszadik században úgyszólván mindennap volt háború valahol a világban, mára – a történelem végét, és általános elégedettséget vizionáló Fukuyama cáfolataként itt a háború az ősi Európa határvidékén. Ha lehet ilyet mondani, talán erkölcstelenebb minden eddigi háborúknál, jóllehet a háború sosem a morál színtere. (Mindig az uralomvágy, a kapzsiság mozgatja, és az életellenesség a differencia specifikája.) A marxizáló Alain Badiou szerint: A 20. században a világ közös törvénye nem az Egy, nem a Sok, hanem a Kettő… a Kettő modalitásában kifejezett világ kizárja az egyöntetű alárendelődés lehetőségét éppúgy, mint a kombinatorikus egyensúlyét. Dönteni kell. Szintén egyfajta megközelítése a jelzett skizofréniának, miképpen a döntés kötelezettsége félreismerhetetlenül destrukciót hord magában. Leszögezendő konzekvencia: ez a skizofrénia – nem önellentmondás – az „egydimenziós gondolkodás” szülőanyja.
Oroján István
A gazdasággal szemben (optimális esetben egyenrangú társulásban) a kultúra megpróbálja megalapozni és aktuális formába foglalni az ember mindenkori létéhez való szellemi viszonyát, tehát folytonosan újabb és újabb, ám a korábbiakhoz szervesen kapcsolódó (belőlük logikusan következő) konstrukciókban érdekelt. Egyszerre érvényes mindennapi használhatóságában és távlatosságában: békésen áthidalja a társadalmi mozgások dúlásait, regresszióit, szakításait. A század – folytatja tovább Badiou – szenvedélye a valóság, de a valóság nem más, mint antagonizmus. Ezért aztán a század szenvedélye, legyen szó birodalmakról, művészetekről, tudományokról vagy magánéletről, nem más, mint háború. Ezt sugallta gőzerővel kultúra helyett, gyakorta kultúra jogcímén, kultúrának álcázva. Mi ne tudnánk? Akik átéltük minden formáját, mi több, át is éljük újraszervezett merényleteit: egyszóval a kultúrharcot – nyelvben, esztétikában, filozófiában/ideológiában (lásd: genderelmélet, valós szabadság helyett szabadosság, ad hoc kisebbségek általános terrorja, de a terrorizmus önmagában is). Megértettük, hogy a kultúrharc a politikai küzdelem, a hatalmi civódás végtelenül alattomos formája (az volt a nácizmusban, az a kommunista diktatúrában, viszontlátjuk a globalizmusban), a legrombolóbb ideológiák táplálhatják, vagyis színtiszta destrukció. Értékrombolás – jóllehet, nem csupán az anarchia, hanem az átláthatatlan rendetlenség/rendellenesség jegyében. Szemfényvesztés, a tisztánlátás célzatos ellehetetlenítése, a józan ítélőképesség szánt szándékkal előkészített talajvesztése.
A destrukció tehát vírusos gondolat, akár pontosan úgy, miként Baudrillard gondolja: egy gondolat vírusos lehet abban az értelemben, hogy láncreakciókat képes elindítani, megbetegíthet, ahogyan számtalan esetben megtörténhetett.
Most tekintsünk el a két irány elemi dialektikájától (tettünk rá utalást); vegyük észre a destrukcióban az emberi élet, egyáltalán a Lét kíméletlen veszélyeztetését, az aggodalom, a szorongás állandó jelenlétét – nem pusztán háborús időkben, nemcsak a kommunista utódállamokban, de az ún. jóléti államokban szintén. Ne tekintsük semmiképpen a gazdaság elkerülhetetlen melléktermékének a koncentráltan fölhalmozható, mondhatni idült anyagi javakat, a jókor volt jó helyen aljasságával igazolt rablott vagyonokat (nagyon is világossá tette számunkra – teszem azt – a rendszerváltoztatás, hogy pillanatra sem voltak egyenlő esélyek a hozzáféréshez), elsődlegesen – persze – pénzvagyont (lásd: az országok kiárusítása), amely tőkeként szinte automatikusan profitot termel (emiatt a gátlástalan hajsza érte). Alaptermészetéhez tartozik a koncentráció. Ma globális nagytőkének nevezhetjük, jószerivel maroknyi üzletember kezében, akik már a kisebb kockázat kedvéért virtuális (lefordítom: effektíve nem létező) pénzekkel manipulálják – mindenkori érdekük, ötletük szerint – a világgazdaságot. Legkevésbé sincs tekintettel a létezésre: végeredményben az élet fölszámolásán ügyködik. Még a veszélyérzete is manipulált: karbonsemlegesség, zöldítés, fönntartható fejlődés és egyéb halandzsák szédítik az alattvalóiknak, ha nem egyenesen rabszolgáiknak tekintett embereket. Programjuk „fényes” pontja a nemzetállamok meggyöngítése, mi több, lerombolása – ó, az a bizonyos lóláb – egy-két tőkeerős, világhatalmi ábrándoktól szabadulni nem akaró nagyhatalom érdekeinek megfelelően. Politikai bűvszavuk: a demokrácia, amin leplezetlenül tömegszédítést értenek; hogyan lehetne más a pénz demokráciája?
Ez a „demokrácia” szervezte/szervezi a tömegek lázadását – lényegében úgy, ahogy azt a múlt század húszas éveiben Ortega y Gasset érzékelte; a személyiség tömegemberré gyalázása hasonló elveken folyik tovább egy azóta agyonmediatizált közegben. Visszautalva Rovelli identitáskettősségére, az egyén destruálásának ez a legszembeötlőbb területe. Élezi a meghasonlást, állandósuló identitásküzdelembe hajszolja a személyiséget. Megkerülhetetlen sorsszerűséget testál rá, fölfigyel rá Baudrillard is: Az identitás egy patetikus abszurd álom. (Nos igen, ha annak akarjuk látni vagy láttatni.) Az ember, amikor nincs jobb dolga, arról ábrándozik, hogy önmaga legyen. A cinikus fölhangot ezzel tompítja, netán korrigálja: Akkor álmodozik ilyesmiről, amikor már elveszítette minden egyediségét (a kultúra pedig a társadalom egyik különleges egyediségformája). De még azt is hozzáfűzi keserű szájízzel, hogy sajnos ma már nem a szuverenitásért vagy a dicsőségért – az identitásért harcolunk. A szuverenitás uralmat jelent, az identitás csak viszonyítás. Abban föltétlenül pontosítanám, hogy önuralmat. Lám, az utolsó előtti pillanatban a közönyös paroxista a kultúránál köt ki, az éltető felelősségtudatnál: az egyediség garanciájánál.
A kultúra ugyanis törekszik megvilágítani, tudatosítani – időről időre korszellemként – a létezés kozmikus bonyodalmait, egyáltalán kozmikus eredetét és sorsát, de itt-létünk, földi valóságunk viszonylatait, itteni jövőnket szintén; hozzáállása a föladathoz pozitív, azaz építő, konstruktív és folyamatos, még ha olykor talán hektikusnak vélnénk (elegendő lehet a modern elméleti fizika vagy kozmológia merész hipotéziseire utalnunk; ebből származik, hogy egyes elképzelések egyszerre eltűnnek, majd mint afféle gesunkenes Kulturgut kerülnek újból fölszínre; például: Kaluza-Klein-elmélet, kozmológiai állandó). Megismerési „profitjához” eszköze nem a pénz, hanem az emberi szellem, formái: a filozófia, a tudomány, a művészet, ekként tárgyi valóságossága is megmutatkozik. Ne feledjük, a fölsorolt formák voltaképpen aktuális ajánlatok, világképek, léttervek, amelyek keresésének érdekében – fogalmazzunk radikális egyszerűséggel! (aligha szimplifikálás) – lejöttünk a fáról, de valami metafizikai atavizmussal visszakívánkozunk a kozmoszba, ahonnét elemi szinten anyagi valóságunk ered. Ez mind-mind a létezés, a hozzáállás konstruktív oldala, így veszi föl a konstrukció a destrukció által elébe hajított kesztyűt.
Csupán a teljesség kedvéért említem, hogy a konstrukciót megelőzheti, utógondozhatja bizonyos dekonstrukció (a korrekció esetleges formája), részletezése jelen esetben azonban nem témánk. Annál inkább a konstruktivitás jelenléte főleg a művészetben. Amikor konstruktivitást emlegetek, korántsem kizárólag a konstruktivista művészetről mint egy időben jól körülhatárolható stílusirányzatról szeretnék szólni, hanem általánosabban: egy alkotói aspektusról, amely a megépülés szerkezetét, rendjét firtatja – a föntebb jelzett közösségi föladatok elvégzéséhez. Az izmusoknak szükségképpen megvan az az automatizmusuk, hogy a bennük elkötelezett művészek alkotói személyiségjegyeiből előszeretettel nyesegetnek az uniformizálás érdekében (önkéntelen destruktív mozzanat), ámbár az igazán jelentős életművek ezt elbírják. Vizsgálódásunk közben magunkon megtapasztalhatjuk Baudrillard megfigyelését: a dolgok egyre jobban eltávolodnak jelentésüktől, és persze egyik dolog a másikától – a világ megragadhatatlansága egyre inkább az idegenségben és az ürességben jut kifejezésre (a klasszikus marxizmus még fönnen hangoztatta: a világ megismerhető, bár végtelen). Eljutottunk – folytatja szerzőnk – a politika, a gazdaság, a társadalmi és az esztétika meteorológiai stádiumába, minden a bizonytalanság meteorológiai jele alá kerül. Meglepő és figyelemre méltó a következtetés: Számolnunk kell az objektív iróniájával. A világ iróniájával, és soha nem a saját iróniánkkal. A magam részéről úgy ítélem meg, a világ iróniája vagy kissé misztikusabban: az Isten elnéző mosolya azt jelenti, hogy kibillentünk az objektivitásból, és a tárgyak téveszméit animáljuk a magunk révedései helyére.
Ugyancsak skizoid alapállásunk jelentkezésének vagyunk ezúttal tanúi.
Itt érdemes visszakapcsolnunk ideiglenesen félretett témánkhoz: a konstruktivizmus (a stílusirányzatról beszélek) randevút adott a világkonstrukciónak. A találka szellemisége a Rovelli-féle állapot parafrázisa – a világállapotra alkalmazva. A konstruktivisták arra törekedtek, hogy részint megmutassák a világ (világunk) szerkezetét, föltárják belső képleteit; mély meggyőződéssel hitték, hogy alkotásaik homogén képi párhuzamai a világ benső arculatának. A kint és a bent ellentmondásait föloldani vélték a hasznosított geometriai formákkal, amelyek fölváltották az utánzó természethűség naiv bárgyúságát. Az „új”, semmi esetre sem elhasznált formák parabolisztikus rendbe foglalása, a hangsúlyozott formarend (mint fölfedezés akár) megépítése – hitük szerint – kozmikus utópia, a régi rend pedig kitakarandó, de inkább lebontandó disztópia. Fönnen ágálva, kiáltványokban fogalmazták meg elképzeléseiket, ahogy – teszem azt Kassák radikális javaslata példázza: Romboljatok, hogy építhessetek! Elképzeléseik mögött – tudatosan vagy ösztönösen – platonikus eszmék kavarogtak: mindenekelőtt a természetelvűség elutasítása – mint méltatlannak a szabad emberi intellektushoz.
Maga a geometriai formák forszírozása kozmikus, de legalább is kozmoszt idéző gesztus: a mértani alakzatok a csillagképekből absztrahálódtak.
A gondolat – persze – benne volt a kor levegőjében, mind a külvilág szerkezeti képe, mind az emberi benső, a lélek mélyebb megismerése új utakat keresett és talált a tudományokban, az előbbi a modern fizikában (Einstein relativitáselméletei, a kvantumfizika, húrelmélet, Higgs-bozon), az utóbbi a mélylélektanban (Freund és a pszichoanalízis, Jung szimbólumelmélete); a kettőt pedig csaknem közös nevezőre hozhatták a századelő új filozófiai elgondolásai (elsősorban Bergson vagy Husserl és a fenomenológiai iskolák). Megkockáztathatjuk, noha a konstruktivista programok expressis verbis nem tartalmazták (nem tartalmazhatták) a Rovellitől idézett skizofrén életérzést, ennek ellenére a konstruktivista művész önkéntelenül annak föloldásán ügyködött.
Alekszandr Rodcsenko gyermekded bájjal sommázza a konstruktív művész föladatát: Az élet, amire mindeddig nem fordítottunk figyelmet és nem tudatosítottuk, olyan egyszerű és világos, hogy csak meg kell szervezni és a fölösleges díszítéstől meg kell szabadítani. Föl sem merül benne, hogy vajon mennyi szervezettséget bír el az élet önnön organikus szervezettsége mellett (netán vele szemben), az építményektől való idegenkedés pedig akár indokolt reakció lehet a szecesszió túltengésére, ami pár évtizede még frissességnek hatott. Boris Groys összegzése körültekintőbb, árnyaltabb: A valódi, hamisítatlan esztétikai és művészi nem más, mint a termelési folyamat belső szerveződése vagy konstrukciója, amit a konstruktivista művésznek a saját munkája vizsgálatán keresztül fel kell fedeznie és meg kell mutatnia. Így éri el, hogy az új világ valamilyen módon önmagát tükrözze.
A világ radikális átépítése (csak nem a szabadkőművesek falazó kanalával?! – fintoroghatnánk gúnyosan) logikusan megfogalmazta igényét az új ember megformálására. Ez az a pont, ahol az orosz konstruktivizmus összekapcsolódhatott a kommunista politikai ideológiával: a múltat végképp eltörölni ultraradikális eszményével. De nem a konstruktivistákon múlott, hogy a forradalmi szellem terrorista torzszülöttei a legszélsőségesebb tömegpusztítással jegyezték föl magukat a történelem lapjaira.
Oroján István: Ölelkezők
A magyar konstruktivizmus úgyszólván csüggött az oroszokon; Kassák teljes szívvel csodálta a feje fölött elrepülő nikkelszamovárt (fejtsük föl így a jelkép utalását), lapjaiban szorgosan fordíttatta és közölte a szovjet konstruktivisták (Malevics, Tatlin, Rodcsenko, El Liszickij stb.) újabb és újabb kiáltványait, ám ez már emigrációjában történt, Kun Béla 1919-ben nem bocsátotta meg neki, hogy kioktatta az un. „proletárművészetről”. Kassák szükségképpen tájékozódott más kelet-európai konstruktivizmusok irányába, illetőleg a hollandok felé. Az alapvető „hittételek” (az összes avantgárd mozgalom közül a konstruktivizmus volt a legmerevebb, legdogmatikusabb) persze élnek: A világ struktúrája ölt formát a művészi tárgy tisztaságában és egzakt szervezettségében. A formák tisztasága immanensen a mai élet zavarossága ellen irányul, a jövő tiszta életkonstrukciójának érdekében – írja Kemény Alfréd; szavainak egzaktsága – úgy tetszik – lendületében a hitre hagyatkozik. Mi azóta megtapasztaltuk: a jövő a legcsábítóbb disztópia – akár viszonylag józan emberek számára is. A formák és színek (valamint konstrukcióik) átértékelése, a viszonyok tisztázása (jelkép-minőség megkérdőjelezve, ám szabadon hagyva az önmagát kereső jelet) mindenesetre valóságos szakítás az utánzással, az ábrázolással: a konkrétság megalapozása.
(Annyit talán érdemes megjegyezni, hogy a magyar konstruktivizmus még Kassák esetében is kevésbé radikális, egyáltalán: a látványszerkezetek elemzése, a földszínek használata, esetleges szimbolika jelzi jó néhányuknál a hagyomány erejét.)
Kassák nem a világ képét, hanem a világ lényegét várja a művészettől, legsúlyosabb hivatkozása mindig az élet, akár az oroszoknak. Bortnyik, Uitz viszont határozottan a proletárforradalom utópiája mellett ágál. Az érvelést ellenben mindőjüknél a kijelentés helyettesíti, minden dogma szülőanyja. Ahogyan az említett alkotók túlélték a klasszikus konstruktivizmust, túléltették a dogmáit is. Holott – erre már utaltunk – a konstruktív szándék jelentkezhet, jelentkezik jócskán a történeti izmuson kívül, hiszen a műalkotás ad abszurdum véve – konstrukció, tudatosan létrehozott építmény (illetőleg ugyancsak tudatosan véghezvitt leépítés: dekonstrukció). A geometria eklatánsabban, tisztábban mutatja föl ezt a lényeget, nem csoda, hogy az elődök a tiszta művészetet vélték fölfedezni benne. Művészi, alkotói alapállássá a gondolkodásmód, a speciális filozófiai közelítés, a kifejezés individualizmusa teszi (hogy ezúttal divatról, trendről, pláne, mozgalomról ne essék szó). A választásban a személyiség nyilatkozik meg, alighanem helyét keresve a korszellem aurájában. Általában elfeledkezünk róla, hogy a konstrukció és a destrukció a tagadásban találkozik, a klasszikus konstruktivizmus (mint minden izmus) elsődlegesen tagadás; elsősorban – minden állításával szemben – a jelen tagadása. Érdemes lehet odafigyelnünk Szabó Dezső cizellált megállapítására, amit 1913-ban tesz a futurizmus kapcsán: Az élet nem szisztéma, hanem magát folyton újjáteremtő sokféleség, s a legvilágölelőbb szisztéma is csak egy incidense e sokféleségnek.
A Kassák-utódok, közéjük sorolva Fajó Jánost, mindenekelőtt azt a pocsolyás-posványos közeget tagadták, ki hevesebben, ki langyosabban, amit a létező szocializmus elnéző eufemizmusával szokás jelölni. Fajó – mentalitása, szándéka szerint – saját forradalmat vívott részben mesterétól, Kassáktól örökölt árnyakkal szemben, elméleti radikalizmusából egészen új, szenvedélyesen felelősségteljes pedagógia alapozódott meg (ahogyan Hamvas felől Molnár Sándornál), amelyben a dogmák – talán nem túlzás – módszerekké finomultak, nem pusztán hűséges követőket nevelt, de szuverén alkotó egyéniségeket készített föl önálló pályára.
Szegedi iskolai képzése után Oroján István kellő időben találkozhatott művésszé formálódása során Fajóval; 1975-ben a mester, akit meggyőztek ifjú kollégája geometrikus törekvései, elvállalta kiállításának megnyitását Békéscsabán. Ebből indult barátságuk, ami valójában jóval több lett a kassáki örökség továbbadásánál, ekként Oroján folytonos szellemi ingereket igencsak kapott Fajó kortárs nemzetközi kapcsolataitól, főként a német új-geometrikus festészettől (elegendő Pfahlerra, Pienere vagy Heinz Mackra utalni), illetőleg svájci élményeitől. Alighanem kimutatható lenne, voltaképpen együtt kezdtek el töprengeni és közeledni az új-geometria következetes „síkfestészetéhez” (Fajó ezen a címen 1999-ben „tankönyvként használható” könyvet adott ki), jelesül a minimális illúziók (például az áthatások) föladását megcélozni. A kérdés tudatos fölvetése mindenképpen fölszabadítólag hatott Orojánra, úgyszólván tételesebben kibontakoztathatta vonzalmát a színkontrasztok, a vonal és a fölület jelentései, netán az elemi hangsúlyok iránt. Vagy elvethette a dogmát, miszerint az igazi geometrikus festészet a kompakt, rigorózusan egynemű színfölületre hagyatkozik – mondván: a forma konkrétsága így kívánja. Valószínűnek tartom, Fajón keresztül megismerhette Kassák kései munkáit, amelyekben támogatást talált efféle távolodásokra az ortodoxiától. Egyébként a legjelentősebbeknél is fölfedezhetjük a személyesnek, a gesztusnak hasonló visszacsempészését, nevezetesen a kézjegy allúzióját (Fajó nemzedékéből utaljunk itt Keserü Ilonára, Nádler Istvánra akár). Mindenesetre olyan fölkészült és tudatos művész, mint Oroján, maga jelölte ki művészetének teljes színterét; ha most ide idézzük fehér képeit, akár a minimalizált gesztus igézetét fedezhetjük föl bennük. Másfelől említhetjük a friss (jelen esztendőben készült) Ívek finoman és kontrasztosan jelentkező fölületbontásait. Mindez azt a föltételezést nyomatékosítja, hogy a konstruktivitás tágabb és ösztönzőbb lehet a lózungokba, plakátküzdelmekbe bonyolódó izmusnál, föltétlenül tágabb lehetőséget kínál az alkotói kibontakozásnak, az egyéniség markáns megjelenítésének. Tévedés lenne tagadni viszont a hagyomány – mondhatjuk bátran élő múltnak – megalapozó jelenlétét, a láncszemet a továbbiakhoz. Kiváltképpen érdemleges és érvényes bizonyítékok a művészet folytonosságára (és – persze – folytathatóságára: Nincs tehát új és nincs régi művészet – deklarálja Kassák) Oroján István plasztikái, amelyek konstruktív szerkezete nemcsak őrzi, hanem tovább építi a jelbeliséget – akár már a címadásban (Mese, Harmadnapon). Gesztusával tovább egyéníti – nem akármilyen kihívás – saját életművének karakterét.
Oroján István: Vasárnap
Nem éppen egyszerű föladat: a konstruktivizmus sterilizálta a művészetet, ráadásul több aktusában idegen pályára (szociális megváltás, proletárforradalom) állította, vagyis egyszerre kétfelől kezdte ki személyességét. A kérdés valóban az, hogy a posztmodern után képes-e a művészet új színtereket fölfedezni anélkül, hogy hagyományait (társadalmi szerepét, elismertségét, kereskedelmi forgalmát stb.) negligálná. Nem egyszerű a helyzet a tömegkultúra (eufemisztikus kifejezés a reklám és az univerzális mediatizáltság jelenségére mint korszellemre) – főleg üzleti – offenzívája idején, amely éppen bebetonozza az új technikai formák (internet, mobiltelefon) egyeduralmát – megidézve Ortega y Gasset magányos tömegét. Ez korántsem pusztán művészeti-esztétikai probléma, súlyos anomáliákhoz vezet az erkölcs, a viselkedési normák, egyáltalán a valóság megértésében, elfogadásában. Tömeges illuzionizmus bódítja a társadalmat, amit ráadásul gyakorta álművészeti csomagolásban kínálnak. Az ideológiai maszlagolás (a történelem végéről, a „nagy elbeszélések” letűnéséről, a spirituális hagyományok fölszámolásáról) ennek az illuzionizmusnak készíti elő, sőt tágítja a piacot – a globalizmus új szentsége jegyében. Az izmust a történetben értékelő, ám belőle a konstruktivitást letisztítva megőrző, aktualizáló felelős alkotói magatartás – látjuk Oroján életművében – rálelhet az új színterekre, amelyekhez föltehetőleg a tudatos egyéniség korlátlan fantáziája kínálja a lépcsőt…
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.
